2011. Január 2. Vasárnap

A napokban kaptam egy kommentet egy kérdéssel, jobban mondva kettővel.

Az egyik az volt, hogy az 1-es iskolába jártam-e, a másik pedig hogy mond-e nekem valamit az a név, hogy Orosz Mária.

Gondolkodtam, hogy egyáltalán kiírjam-e a teljes nevet, vagy maradjon inkognitóban, de úgy vélem nem fog haragudni, habár korrektebb lett volna előbb megkérdezni. Ugyanakkor ezzel az írással szeretnék válaszolni a feltett kérdésekre és szeretném, ha mindenki -akit érdekel a blog tartalma annyira, hogy beleolvas – tudja kiről is van szó.

Nos. Hááát igen..az 1-es iskola. Igen. Oda jártam. Az a bizonyos 1-es iskola. Akkoriban a békéscsabai 1.számú Áchim L.András Általános Iskola nevet viselte. Ma már Petőfi utcai Altalános Iskolának hívják. Ez azért nagy könnyebbség a mostani diákoknak, mert nem kell álmukból felriasztva is kívülről fújni ki is volt Áchim L.András…elég, ha megjegyzik milyen utcán mennek minden nap suliba…és ez nem igazság.

Állítólag a mi időnkben ez volt a város legerősebb iskolája. Hát ezt nem tudom, nem volt viszonyítási alapom. Szerencsére sem a magatartásom, sem a tanulmányi eredményeim, sem pedig a családi körülményeim miatt nem kellett iskolát váltanom, így nem tudhatom, hogy a többi iskola mennyire volt “erős”. A sulival kapcsolatban több kedves emlékem is van, de itt csak párat említenék. Először is, a kapu. Hatalmas, nagy kétszárnyas kapuja volt az iskola bejáratának, írtózatosan nagy rézkilinccsel. Mindig rettegtem, hogy elkések, becsukják a kaput és én nem fogom tudni kinyitni, hiszen jóformán még csak el sem értem, max. két kézzel csimpaszkodtam volna rajta mind a 25 kilómmal mint egy kismajom, de az elég ciki lett volna, úgyhogy kínosan ügyeltem rá, hogy időben beérjek. Ha jól tudom ma is az van, de már nem olyan nagy és félelmetes mint annak idején. Persze nem a bejárat változott, csupán én nőttem meg valamellyest. Egyébként is apró tetmetű voltam, a tornasorban is én voltam az utolsó.

Azután ott volt a hátsólépcső, amin szünetekben tódultunk egyik teremből a másikba, emeletről-emeletre. Iszonyatos dugók keletkeztek, hiszen a lépcső viszonylag keskeny volta miatt, és mert az évek alatt tükörfényesre és gömbölyűre koptatott építmény alkalmatlan volt a rendeltetés szerű használatra. Nem is lépcsőztünk, csak felfelé, lefelé pedig a talpunkon siklottunk a lekerekedett lépcsőfokok szélén. Ez úgy nézett ki, hogy az egyik sorban egyesével haladt egy sor felfelé, a másik pedig szemben csúszkált lefelé iszonyatos hangzavar és kiabálás közepette, lökdösve egymást, mintegy hömpölyögtünk engedve a tömegvonzásnak, sodródtunk mikor, merre. Mindezt időre, hiszen becsengetés előtt el kellett érnünk az osztálytermet és be kellett cuccolnunk. Az igazi kihívást az jelentette, amikor megérkezvén a célemelethez ki kellett szakadni a tömegből vigyázva, nehogy továbbsodródjunk a többiekkel. Ugyanis az hosszú idő megvárni mire az őrjöngő diáktömeg lezúdul és utána le, vagy épp fölkullogni az aktualis emeleti osztályba. Ha mégis így történt, az általában már késő volt. Becsengetés után. És elkérték az ellenőrzőt…

A “gombát” mindenképpen megemlítem, az iskola mellett állt egy pici élelmiszerbódé, ahol szünetben lehetett tízórait, uzsonnát vásárolni. A legmenőbb a vajas kifli (azóta sem lelhető fel sehol) az 50 filléres tejpor, meg a pezsgőpor volt. Nagyobbacskán rájöttem, hogy a kiflin kívül az ilyesmiket nem azért fogyasztottuk, mert jó volt, hanem mert ezekre volt pénzünk. Mai napig nem jöttem rá mit élveztünk a tejporban és a savanyú pezsgőporban, amit elvileg vízben kellett volna feloldani és üdítőként inni, mi mégis megpróbáltuk töményen a kis pezsgősüveget imitáló műanyag flakonból kiszívni a port, amit persze sohasem lehetett teljesen kiüríteni. Azt most nem részletezném miért, elég gusztustalan. A lényeg, hogy szerencsés gyermek voltam, mert a szüleim mindig gondoskodtak ennivalóról. Ugyanis ha nem így lett volna, és a gombán múlik a sorsom, valószínűleg már ifjúkoromban éhenhalok. Ez úgy történt, hogy kicsengetés után először is ostromszerűen meg kellett rohamozni és birtokba venni a következő órai osztálytermet, utána pedig rohanni a gombába kajáért. Mire leértünk, már kígyózó sor állt és én sohasem jöttem rá, hogy ők mikor álltak oda. Két lehetőség van. Vagy feltaláltak egy időgépet és teleportálták magukat, vagy kicsöngetés előtt távoztak az oktatás helyszínéről, amit kevésbé tartok valószínűnek, mint az előbbit. De mindegy is. Mire ránk került a sor, addigra vagy becsengettek, vagy csak épp elfogyott az, amiért sorba álltunk. Ááááá….

Sokat tudnék mesélni az 1-es iskoláról és bár a magamfajta gyengye kismadárnak kemény harcok voltak a hétköznapi dolgok is, azért mégis mindig jóérzéssel gondolok vissza az iskolára. A barátságokra, amik hosszú évekre köttettek, az apró csínytevésekre, amikre ma már nem vagyok büszke, a felsős osztályra, ami egy igazi összetartó közösség volt, akikkel suli után is még órákig bandáztunk a teremben, vagy az épület előtt….

A második kérdésre válaszolva biztosan hiszem, hogy nem lett volna ilyen jó az osztalyközösségünk, ha az osztályfőnökünk nem az, aki.

Egy fiatal, ragyogó, mosolygós hölgy, akiben az első pillanattól kezdve megbíztunk és tudtuk, hogy remek 4 évnek nézünk elébe. A többi tanár fáradt, gondterhelt arccal, mogorván vánszorgott a folyósón kutatva kire lehet rászólni, és persze mindig volt kire.

Az ő lépteit mindig felismertük, bár nem kopogott a cipője. Laza volt, könnyed, ugyanakkor életerős és határozott. Mindannyian az ő óráit szerettük a legjobban és útáltuk ha nem nyelvtan, irodalom, orosz vagy osztalyfőnöki óra volt. Amikor bejelentette, hogy férjhez megy, azt hittük, itt a világvége. Féltünk, hogy ha megházasodik akkor már nem leszünk neki annyira fontosak, pláne, ha hamarosan kisbabájuk is születik, akkor soha többé nem látjuk őt. Nem tudtunk úgy örülni a boldogságának ahogyan a felnőttek mert annyira sajnaltuk magunkat.” Mert hogy hát, mi lesz velünk nélküle….” Az esküvői tortájuk ha jól emlékszem a Kossuth hajó pontos mása volt, mert a vőlegénye akkoriban ezen a hajón szolgált.

Nem akartunk tőle elszakadni, mert ő jelentette nekünk a biztonságot, a nyugalmat. Szigetünk volt nekünk a zajos , zűrzavaros kamaszvilágban, pedig nem volt túl engedékeny, mégis az a fajta szerető szigor olyan volt mindannyiunknak, mint szomjazónak az első korty víz. Ő volt, aki megmutatta nekem, hogy nem igaz, hogy kevesebb, vagy rosszabb vagyok mint bárki más. Előtte 4 évig azt hallottam (nem otthon, hanem a pedagógusoktól) hogy “bezzeg a nővérem…te miért nem vagy olyan okos…hogyan lehettek ti egyaltalán testvérek?”  Hát kérem…van ilyen. Soha többé nem hallottam efféle mondatokat, amik kicsit mindig lecsíptek belőlem egy darabot. De nem haragszom, mert azoknak a tanítóknak fogalmuk sem volt mit műveltek a szavaikkal. Ő viszont szépen, lassan, de biztosan újraépített, visszaadta az önbizalmam és megtanított arra, hogy nekem is vannak értékeim és képességeim, amiket csiszolni lehet.

Szerettem a közvetlenségét és ahogyan az ellenőrzőmbe is a bejegyzések kezdődtek. “Tisztelt Szülők! Hugi az elmúlt órán…” mindig a becenevemen szólított, még felelni is. Mégis mélységesen tiszteltem és felnéztem rá. Istenem, de szerettem volna olyan lenni, mint ő…. Növesztettem a hajam és otthon titokban úgy csatoltam fel, ahogyan ő hordta és vágytam olyan szép lenni, mint ő.

Amikor egy-egy irományomat anyukam elolvassa, nincs olyan, hogy ne jegyezné meg: ” na, ha ezt Mojsza tudná….” mindig mondta, hogy írnod kéne…” persze ez csak amolyan anyai elfogultsag. Vagy legalábbis hülyén venné ki magát, ha itt elkezdeném fényezni magam… A lényeg, hogy a mai napig megemlítjük, és bár személyesen még nem mondtam neki, de igenis az életem egyik meghatározó személyisége ő, amiért hálás vagyok neki, pedig talán nem is sejtette, de elindított egy életet egy másik irányba, egy jobb irányba. És még ki tudja hányat. Ezért határozottan vallom, hogy igen is nagyon sok múlik a pedagóguson, hogy milyen példát mutatnak a személyiségfejlődés egyik legmeghatarozóbb szakaszában, az általános iskolai korban.

Rosszul indult az alsós időszak, de nekem végül is szerencsém volt.

Vagy talán angyalom?

Meglehet.

Azt kérdezte valaki, mond-e nekem valamit az a név, hogy Orosz Mária? Hát ezt. Ezt mondja..

És mivel nem hiszek a véletlenekben úgy gondolom, itt az ideje amire már oly sokszor gondoltam, de az êlet folyton pörgő mókuskereke nem hagyott rá időt, most itt az alkalmas pillanat erre:

KÖSZÖNÖM!!!!!!

a

Hózzászólás írása