Ballagás

 

Túl vagyunk az első ballagáson. Május 21-én egyetlen óvodás kisfiam ünnepélyes keretek között jelképesen elbúcsúzott az óvodától.

Már jó pár héttel az esemény előtt készültek a gyerekek. Mivel anyukám erkélye közvetlenül az óvodaudvarra néz, tekintettel arra, hogy viszonylag sok időt töltök nála, számomra az anyák napi-, évzáró, vagy egyéb esemény műsora nem túlzottan nagy meglepetés. Közvetve ugyan és messzebbről, de részt veszek a próbákon. Egyedül a néptánc műsort nem tudtam meglesni, pedig sokszor lesben álltam, hátha sikerül. Nem sikerült.

 

Kicsit tartottam ettől a délelőttől, ugyanis ilyen eseményeken könnyen elérzékenyülök. Minden évzárón meghatódtam, már attól, ha megláttam a fiamat ünneplő ruhában. Nagyon összpontosítanom kellett, mert már az első évben megsirattam a ballagókat, utána pedig menetrendszerűen minden évben. Belegondolni is borzasztó volt, hogy mennyire ki fogok készülni, ha majd az én gyermekem búcsúzik.

De megfogadtam, kemény leszek és nem borulok ki. Káosszal kezdődött az egész. Mikor megérkeztünk már tömeg volt, alig találtunk el a csoportszobáig.

Közben anyukám elveszett, kétségbeesve rohangáltam fel-alá, de nem találtam sehol. Féltem, hogy rosszul lett, de szerencsére később meglett. Kiderült, hogy lecsapott az első ülőhelyre amit meglátott és ott várt, csak én a sok kerülötteálló embertől nem vettem észre.

Kicsit megnyugodva álltam a többi anyuka közt, mire rájöttem, hogy a 10 centis tűsarkú szandál egyáltalán nem kompatibilis a gumitéglával. Próbáltam egyenesen és némileg elegánsan állni és az öltözékemhez illően viselkedni, de igen nagy erőfeszítésbe tellett nem imbolyogni. Olyan volt, mintha folyamatosan mozogna alattam a talaj, pár pillanatra fel is idéződtek bennem az ifjú kori tivornyáim, mikor mondjuk így: hullámzott az út…

Nálam volt a fényképezőgép és kísérletet tettem megörökíteni a pillanatot, de tekintve, hogy óriási tömeg mögött imbolyogtam, még a 10 centis sarok ellenére is  mélyebben helyezkedtem el ahhoz, hogy fotózni tudjak. Azért nem adtam fel olyan könnyen, megpróbáltam magasba emelni a gépet, ami nem egy zsebfényképező. Fél kézzel a fába kapaszkodva, instabil lábakon állva, másik kezemben a 2 kilós géppel nyújtózkodva bár, de akartam.  A súlya miatt kitekerte a csuklóm, de mindegy is, mert olyan kicsi a kezem, hogy a rövid ujjaimmal amúgy sem értem el az exponálógombot rendesen. Nnnna, mostmár van pár sorozatképünk az óvodaépület falának egy részletéről, valamint az ablakának a sarkáról. De ezt csak én tudom, hogy mi is valójában.

Ezen úgy felmérgeltem magam, hogy egészen előre furakodva a középen szereplő gyerekek közé álltam és onnan fotóztam. A népi táncból sajnos semmit sem láttam, csak a gép monitorán keresztül szaggatott pillanatképeket. Mire vége lett megérkezett a férjem én pedig azonnal átpasszoltam a továbbiakban fotózással kapcsolatos feladatokat. A többi műsorból nem láttam és nem hallottam semmit, de nem baj, legalább nem sírtam a szövegtől.

Ebben az oviban van egy nagyon kedves szokás, mégpedig hogy a ballagók kapnak egy-egy színes, gázzal töltött luft, amit a dombról egyszerre, jelképesen útnak eresztenek. Nagyon szép látvány, ahogy a sok színes lufi először egy csoportban tör az ég felé, majd lassan különválva szállnak ki-ki a maga útján,… egészen magasra…, hogy már csak apró színes foltokban látható.

Nnna, ott azért kicsit eltört a mécses. Nem tudom, ki találta ki ezt a szimbólumot, de nagyon hatásos. Ahogy néztem a tovaszálló léggömböket tudatosult bennem, hogy most valóban lezárult valami. Az igazán gondtalan óvódás gyermekkor egy szakasza. Persze továbbra is gyerek marad a gyerek egy darabig, de már nem csak játékból, pihenésből fog állni az élete és ő még nem is érti, hogy szeptembertől megváltozik sok-sok minden. De ebbe nem akarok belemerülni, a lényeg, hogy csak kicsordult a könnyem, miközben néztem a lufikat amíg el nem tűntek a házak mögött.
Gyorsan megráztam magam, már hiúságból is. Én egyébként nem értem. Vannak olyan nők, akik úgy tudnak sírni, hogy közben szépek maradnak. Háááát, én sajnos  genetikailag a másik kategóriába tartozom. Nekem az első könnycseppnél bepirosodik a szemem fehérje, kivörösödik az orrom és olyan zöld lesz a szemem, hogy olyan szín nincs is. Meg persze a sminkemmel is vigyázni kell, mert nem vízálló. Másik oka, hogy visszafogtam érzelmeimet az épp a gyerekek iránti lojalitásom. Szóval ha én sírok, az rajtam meglátszik még akkor is, ha már rég nincs semmi bajom. Ilyenkor nagyjából úgy festek, mint a vérfarkas a teliholdnál, közvetlenül átalakulás után csak szőr és karmok nélkül.  Szimplán nem akartam, hogy a gyerkőcök féljenek tőlem. Utána bevonultunk a csoportszobába és a gyerekek elmondták a búcsúverset, egy-egy szál rózsával és puszival megköszönték az óvónéniknek és a dadáknak az elmúlt 4 évet. Na, itt már aztán majdnem mindenki zokogott én viszont tudatosan nem koncentráltam a szövegre, hanem magamban énekeltem, ezzel elterelve a figyelmemet.

A gáz az, hogy az első dal ami eszembe jutott, az “Árkot ugrott a szúnyog, eltörött a lába” című gyereknóta vagy mi. Gondolatban kerestem másikat, de az a rohadt szúnyog többé nem hagyott békén és a ballagás végéig szívta a vérem. Még másnap is folyton ez a dal járt az eszembe.

 

Utána kint az udvaron volt még egy kis evi-ivi, zsákbamacsek, kicsit még szaladgáltak a gyerekek, beszélgettünk, majd felmentünk ebédelni anyukámhoz. Még jó, hogy közvetlenül az óvoda mellett lakik, így messzire nem kellett mennünk.

Ennyi. Hétfőn minden visszaállt a régi kerékvágásba, járunk a nyár végéig tovább az oviba.

Bár úgy tűnik, hogy érzéketlenül és megkeményedett szívvel éltem meg a ballagást, most elárulom, hogy egyáltalán nem így van. Nagy változás ez mindannyiunk életében, egy sokkal keményebb időszak kezdete Kristófnak és a társainak az első igazán nagy lépés a való világ felé. Nekünk szülőknek pedig egy szorongásokkal teli korszak és az attól való félelem, hogy lesz-e erőnk úgy elnavigálni egy kis embert, hogy ebben a kemény és kegyetlen világban megállja majd a helyét úgy, hogy a szíve is a helyén maradjon..
Hát igen. Ez a mi dolgunk, a mi felelősségünk. Ők most még nem értik, de 20-25 év múlva szeretném, ha a fiam úgy emlékezne majd vissza ezekre az óvódás évekre, mint én és a hajdani csoporttársaim, olyan nagy szeretettel és jó szívvel, még ma is szívesen felidézve azokat.

 

Így legyen. Így lesz.

 

2011. május 24.

 

a

Hózzászólás írása