Békéscsaba. Kórház .Sürgősségi ügyelet. Este fél 9. Barátnő. Bokatörés.. Betegfelvétel – üres. Telefoncsörgés. Senki sem veszi fel. Kb.10 ember. Vegyes korosztály. Kicsi gyerek kartöréssel, középkorú férfi sántít, mentő fekvő beteggel, idősebbek stroke tünetekkel. Stb…

Várunk. Ügyeletes orvos 1. 21 óra. Senki se be, se ki. Telefoncsörgés. Hiába. Betegfelvétel üres.

Barátnőm ráesett a bokájára, mikor a kisfiával indultak. Nem jutottak messzire, csak a padig, mert rosszul lépett. Nehezen ugyan, de sikerült rábeszélnünk, hogy bevigyük a kórházba megnézetni a fájós lábát. Jöttek a gyerekek is, nem számítottunk több órás bulira. Negyed 11-kor Karcsi hazavitte a gyerekeket, mert kezdtek nyűgösek lenni, valamint nagyon úgy tűnt, hogy ezen a napon a sürgősségi ellátás abszolút szünetel.

Közben beszélgettünk várakozó sorstársainkkal. Egy idősebb asszony stroke tünetekkel jött, az orvos lekezelően beszélt vele és nem értette, hogy a beteg mit keres itt, miért nem a háziorvoshoz ment.. Este. Hm???!!! Átnézte a 2 évvel ezelőtti kórházi kezelésének zárójelentéseit és a vérvétel eredményét átmasolta a jelenlegi jelentésre. Valami infúziót kapott, mentővel hozták,  de vizsgálatok, vérvétel stb. nem történtek – meséli. Az asszony kézfejében lévő kanült ott a váróban, a többiek előtt szedte ki a nővér – vagy ki – és otthagyta. A barátnőm szorította a vattát a helyére, míg el nem állt a vérzés. Telefon csörög. Elhallgat válasz nélkül. Nincs itt senki, nővér eltűnt.

Egy másik jelenet nagyon mélyen megindított

Idős, gyenge, egyszerű bácsi. Csak a törékeny, nálánál alig-alig jobb erőben lévő felesége által támogatva, nagyon lassan, araszolva mozognak. Kora délután óta várják, hogy a mentő, vagy betegszállító végre otthonukba, Tarhosra vigye őket. 4-ig infarktusa után, most egy újabb, valamivel enyhébben volt éppen túl. Kapott egy infúziót és hazaküldték. Semmi megfigyelés. Várjanak. Kint.

.. és Ők vártak… Szótlanul, egymást gyengéd szeretettel támogatva, türelemmel vártak. Bosszankodás nélkül. Szelíden, szinte mosolyogva mesélik, hogy az ápolónő megkérte őket, hogy menjenek ki mert büdösek és húzzák maguk után a csíkot… Mi kb. 10-15 cm-re álltunk tőlük és semmilyen kellemetlen szagot nem éreztünk. Gyuró bácsi. így hívják. Egyszerű vidéki idős emberek. Nyilván nem ünneplőbe öltözve, hiszen élet-halál kérdésekor nem fontos az öltözék. Vagy mégis???

11 óra körül Gyuró bácsi elaludt a váróban. Gyenge csontos karjaival szerető asszonykája térdét átkarolva, ölébe hajtott fejjel elszundított. Hölgye egy kisebb törölközővel takargatta kiszolgáltatott vékony hátát. Kitartóan simogatta, majd késő a nő, a fejét oldalt ráhajtotta a bácsi hátára és így, ebben a megindítóan meghitt pózban olyanok voltak, mint az örökkévaló szeretet szobra.

Gyengéden kapaszkodtak egymásba. Testük mintha csak azt fogalmazná meg a szemnek, hogy jöhet bármekkora vihar, armageddon,  bármilyen katasztrófa, Ők már el nem veszítik egymást soha… és mintha ebben a közönyös, nemtörődöm közegben a túlélést szimbolizálná.

Így, ölelve, némán, belenyugvóan, békésen aludtak. Két védtelen kismadár. Arra gondoltam, hogy milyen törékeny és kiszolgáltatott egy idős beteg ember.. Mégis milyen hatalmas erőt sugallnak Ők így,… itt…, ebben a testhelyzetben.

Ez a gyengék ereje…

Kb egy óra múlva jött egy középkorú mentős, sietős léptekkel. Határozott és durva mozdulattal rábökött az alvó bácsika hátára és ellentmondást nem tűrő hangon szólt, hogy ” – Nnnna, ébresztő, felkelni! -” Nem bírtam ki szó nélkül és hangosan megjegyeztem, hogy “- Milyen kíméletes volt.. -” Visszaszólt, amire úgy reagáltam, hogy Ő is egy beteg ember, könyörgöm… Egyébként nem szoktam véleményt nyilvánítani, de e két ember ragaszkodása olyan sokat mondott nekem, olyan volt, mintha egy lehelletvékony falú üveggömbben kucorodtak volna. És egyszer csak jön egy ember, hatalmas kőkemény kalapáccsal és egy csapással apró szilánkokká törné ezt a tökéletes békét… a legmélyebb szeretet szimbólumát…

Az asszonyka egész napi fáradtságtól nem bírta nagyon felemelni a gyenge bácsi testét, ezért felajánlottam a segítségem. Hárman együtt csoszogtunk lassan, minden egyes lépést előre megtervezve a mentőkocsiig. Éreztem a súlyán, hogy Gyuró bácsi nem is tudna segítség nélkül megállni a lábán,  és nem volt jól. Mentős nem jött elénk. Egészen az ajtóig támogattuk. A házaspár hálás volt amiért nyugtatgattam őket, hogy mostmár nemsokára a saját otthonukban, saját ágyukban pihenhetnek végre. Jól esett, hogy jobbulást kívántak a barátnőmnek. Nekik még erre is futotta. A kocsiajtóban gyengéden lefejtettem  a bácsi kezét a vállamról. A mentős szólt, hogy innen már átveszi és megköszönte a segítséget. Nnna – mondom magamban – ez ilyet is tud?? Nem akartam kötözködni és beszólni, hogy tulajdonképpen az Ő dolga lett volna.. Őszintén remélem, hogy egy röpke pillanatig szíven találta az elmúlt pár másodperc történése. Az ébresztés, a beszólás, a kísérés. A látvány, hogy egy vadidegen szőke apró hölgy nem átall a vállára venni egy állítólag büdös, öreg, papucsos, cicanadrágos, szerintem haldokló embert, akit szinte ellátás nélküli infarktussal hazaküldtek és – remélem haza is jutottak –  így cirka 9-10 óra elteltével.

Én nem vagyok szakmabeli, nem tudom mennyi idő kell, mire ennyire közönyös lesz az ember és tárgyként tud kezelni kiszolgáltatott embereket. Nem is akarom megtudni. Erről nem tudok érdemben nyilatkozni, ítélkezni pedig nincs jogom. Csak felháborított. Vagyis inkább mélyen lesújtott és elszomorított.

Nagyon lassan, de elfogytak a betegek. Közben csörgött a telefon. A betegfelvétel pult újra üres. A telefon többször válasz nélkül némul el. Végre bekerült a kezelőbe a barátnőm. Megvizsgálták és közölték, hogy menjen fel az első emeletre röntgenre, valószínűleg törés. Első emelet. Röntgen. Lelet. Törés. Kettős. Külboka és sípcsont. Vissza a sürgire. Kísérőt most sem kapunk, őt is én hoztam, vittem. Istenem és ha nincs vele senki? Hogy jut fel az emeletre? Hiszen szanaszét van törve a bokája és iszonyatos fájdalmai vannak. Hol vannak ilyenkor a beteghordók? Hol? Vagy úgy vannak, ha van kísérő a beteggel akkor “ezt megúsztuk és szunyálhatunk tovább? ” De még csak meg sem kérdezték, hogy egyáltalán van-e valaki, aki felkíséri? Vagy felajánlanak egy hordszéket…éppen csak szóltak volna hol találunk egyet…Én ezt nem értem…

Fekvő gipszet kapott. 6 hét, utána még 2 hét járó.. Aggódva néztem, ahogy otthon a lépcsőházkorlátba kapaszkodva ugrál fel az egészséges lábával a lépcsőfokokra, maga után vonszolva a legalább 3 kilós “térdiggipszet”. Szerencsére csak a második emeletig. De most sokkal többnek tűnt. Néha megbicsaklani látszott és a karja is elgyengült, ahogy “erejefogyva” húzta fel magát, és nekem a szívem szakadt meg érte. Kb fél 2 körül értünk haza. Azt hiszem a Gyuró bácsiékhoz képest, – mondjuk így – “gyorsan” végeztünk.

Ez csak egy töredéke az elmúlt pár óra benyomásainak.

Békéscsaba. 2011. Kórház. Sürgősségi. Közöny, nemtörődömség, durvaság, gúnyos és sértő megjegyzések a betegek felé. Pedig az ember nem viccből jön ide úgy gondolom. Ilyenkor ijedt és kétségbeesett, kiszolgáltatott és törékeny, aki segítséget, enyhülést remél. De nem ezt kapja, hanem az ellenkezőjét. Miért lesz valaki orvos és miért ápoló, ha az empátia szikrája sincs benne? Talán ez is egy önvédelmi reakció sok-sok év után? Nem tudhatom. Ezt csak az orvosok és az ápolók tudják. Persze egy kórház, egy sürgősségi ügyelet a betegellátásról szó nem pedig szeretetszolgálat. Megértem. Nem kell, hogy megkérdezzék az embereket, hogy kérnek-e egy pohár vizet, vagy vennének-e egy frissítő lábfürdőt, vagy bármi, csak annyit, hogy tiszteljék emberként az egyébként is riadt betegeket. Úgy gondolom ez nagyon sokat számítana.

Úgy aludtam el, hogy Gyuró bácsi és a párja szobrát láttam magam előtt.

A szeretet és az erő szobrát.

Gyönyörködtem benne…

És fájt….

 

Békéscsaba, 2011. Kórház. Sürgősségi…

a

Hózzászólás írása