2010.december 11.szombat

Ma sem történt semmi különleges, említésre méltó esemény. Átlagos szürke nap volt.

Este, viszont ahogy húztam le a redőnyöket, láttam, hogy esik a hó. Nem az a szép, csendes, nagy pelyhekben hulló hóesés volt, hanem apró szemű, sűrű hózápor, amit igen erőteljesen fújt a szél.

Kint az utcán valószínűleg nem lenne túl nagy élvezet megélni az eseményt, de így az ablakon keresztül hosszú percekig el lehet bámulni a nagylámpát a ház előtt, ahogyan megvilágít egy darabot a sűrű hóesésből, kiragadva egy részletet a történésből, hogy innen belülről is részese lehessen az ember.

Ennek számomra van egy különleges hangulata, ami a gyermekkoromra emlékeztet és roppant jó érzéssel tölt el. Amikor a földszinten laktunk és az ablakunk előtt a sárga fényű utcai lámpákat felkapcsolták, sokszor könyököltem az ablakban és néztem ezt a meleg fényt, meg a körülötte zajló eseményeket. A szemben lévő tízemeletes háztömb fényeit, ahogy sorban kapcsolódnak fel a villanyok, azután újra elsötétülnek, máshol felgyulladnak és újra lekapcsolódnak. A hatalmas épületekbe összezsúfolt “otthonkockák” sokaságát. Innen  olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnik, mégis minden egyes ablak mögött egy külön saját menedék…., külön saját életút, sors, szenvedés, öröm, szenvedély, boldogság, betegség, remény, szeretet és gyűlölet lakik. Emberek, akik innen indulnak reggel a szokásos mókuskereket taposni, és ide jönnek vissza a saját bútoraik, tárgyaik, családtagjaik közé nyugovóra térni. “Otthonkaptár”. Nagyon groteszk látvány innen alulról… Néha elkapni az ablakok mögött egy-egy mozdulatot, ahogy valaki behúzza a sötétítő függönyt, a konyhában iszik egy pohár vizet, vagy épp nyitja, vagy csukja az ablakot, vagy csak egyszerűen az ablak előtt állva bámulja a szemben lévő háztömböt és nézi hogyan gyulladnak fel és húnynak ki a fények a mi házunkban…Él.. Létezik és ugyan olyan ember mint én, mint bárki más, aki ugyanazokat az egyszerű hétköznapokat éli ugyanolyan egyszerű lakásban… És ez engem mindig megnyugtatott. Ezt legszívesebben télen szerettem művelni, mert az külön öröm volt számomra, hogy csak belegondoltam abba, mennyire jó, hogy az ablak ezen a felén vagyok és nem a szakadó hóesésben mínusz 15 fokban.

De bárhol is vagyok, valahányszor esik a hó és sárga fényű lámpát látok ahogyan megvilágítja a hópelyheket, eszembe jut, amikor Andival télen a hóesésben csúszkáltunk a házunk előtt egy hosszú jégen épp egy ilyen lámpa fénye alatt. Nem fáztunk, pedig hideg volt, nem érdekelt semmi más, csak a jég, a csúszás. Senki sem volt már az utcán csak mi ketten. Nagyokat kacagtunk amikor elnyaltunk és felsegítettünk egymást. A csendes estében pedig visszaverte a hangunkat a panel amikor Anyunak kiabáltunk, hogy “csak még 5 perc”…

Amikor néha belegondolok abba, hogy milyen megélni csak és kizárólag a jelent, a pillanatot, mindig ez a jelenet jut eszembe. Amikor nincs semmi és senki más, nincs múlt, és nincs jövő, nem érdekel, hogy mit fogunk enni, hogy kész van-e a lecke, semmi… Csak a jég, a csúszás, a hóesés, a fény, Andi, aki felsegít ha hanyattvágódom..Minden egyes mozdulatot, minden apró történést megéltünk.. nem csak úgy megtörtént, hanem meg is éltük…

Ez számomra egy olyan mély benyomás, ami valószínűleg végigkíséri az életemet és valahányszor egy utcai lámpa fényénél hóesést látok, ennek a gyermekkori eseménynek a láthatatlan puha keze gyengéden végigsimogatja a szívem.

Ahogyan azt ma is tette, amikor kinéztem az ablakon.

a

Hózzászólás írása