Idősebb, tapasztaltabb szülők mind azt mondják, addig jó, amíg kicsi a gyerek. Biztosan így is van. Csak tudnám mit jelent a kicsi.. Az én fiam nálam kisebb. Még most. 5 és fél évesen. De gyanítom, hogy 14 évesen már legalább egy fejjel magasabb lesz nálam, nekem mégis “kicsi”lesz még. A lényeg, hogy most nekem nagyon jó, mert még kicsi…

Fiús anyuka lévén a jó idő beköszöntével a rossz idő beköszöntéig igyekszünk levegőn lenni. Úgy értem, hogy nem kuksolunk bent a lakásban ha alkalmas az idő. Őt egyébként sem köti le a hímzés, vagy a gyöngyfűzés. Ilyenkor előkerül a bringa, a labda, a kulacs, a nasi, vagyis a túlélőcucc és irány a játszótér, a kresz-park, ahol lehet taposni a pedált. Ennél jobb elfoglaltság nincs is egy kissrácnak. Ovi után kezdődik a második műszak. Neki is, nekem is.

Indulásnak egy jó kis gyomorgörcs, amit attól kap az ember, hogy egy nyilvánvalóan vadóc kisfickó bringával valamellyest gyorsabban képes haladni, mint egy hullafáradt anyuka, tömött szatyrokkal a kezében magas sarkú papucsban futólépésben próbálja amennyire lehetséges látótávolságon belül tudni gyermekét.

És akkor az őrület elkezdődik….

Mivel a fent említett körülmények miatt igen egyenlőtlenek az esélyeink arra nézve, hogy egyszerre érjünk az útkereszteződéshez,- ahol (nem forgalmas út) azért mégiscsak előfordulnak mozgó autók is -, kénytelen vagyok más testi adottságommal megóvni csemetémet az esetleges balesettől. Ez pedig a hangom. Ilyenkor utána kiáltok hogy – Állj meg az út előtt, vagy Nézz körül az úttest előtt! – .Bár néha csak megszokásból teszem ezt, hiszen a fiam még azelőtt körülnézés és megállás nélkül átszáguldott az úton, mielőtt a hangom elérte volna a hallójáratait. Innen azonban már biztonságban van, kicsit meg lehet nyugodni és keresni egy padot ahova le lehet cuccolni és végre megpihenni. Megfigyeltem, hogy a játszótereken soha nincs olyan pad, amely árnyékban lenne, kivéve ha lemegy a nap. De akkor meg már minek. Azt is kitapasztaltam, hogy amikor az ember már kezdené jól érezni magát, pl. belemélyedni egy olvasmányba, bensőséges, vagy világmegváltó eszmecserét folytatni egy barátnővel, vagy épp egész napi koplalás után végre mohón beleharapni egy szendvicsbe, pontosan akkor nyilván meg gyermekünk ordítás és fájdalmas visítás formájában. Ilyenkor a hang forrása vizuálisan nem érzékelhető, mert minden esetben a lehető legtávolabb tartózkodik attól a helytől ahol a megmentő éppen leledzik. Ez szinte minden esetben egy fa, bokor, vagy épület takarásában történik, ami azt jelenti, hogy egész addig amíg oda nem érek a hangforráshoz, lehet agyalni mi is történt. Vajon eltört-e a keze, vagy lába, esetleg betört-e a feje, vagy hogy hány foga tört ki, mennyire vérzik és mije… Szerencsére eddig még megúsztuk kisebb-nagyobb felületi sérülésekkel. Ilyenkor ha azt mondom a fiamnak hogy “katonadolog”, nnna, az nem jön be. Ilyennel pl. “Na majd mire katona leszel, begyógyul”, esélytelen próbálkoznom, megfigyeltem, hogy olyankor sokkal jobban kiborul. Nem igazán értem milyen emlékei lehetnek a honvédségről, de pillanatnyilag úgy gondolom a közeljövőben nem fog beállni a hadseregbe. Nem baj, én sem szeretném ha Irakban harcolna. Egyenlőre bőven elég izgalmat és veszélyt rejt egy 5 és fél éves fiúgyermek és egy bicikli kombinációja.

A jatszóteret tulajdonképpen nevezhetnénk kiképzőpályának is, hiszen az uniós szabvány szerint kialakított játékok véleményem szerint szórakoztatásra teljességgel alkalmatlanok. Tulajdonképpen az is lehet, hogy ezek az új játszóterek nem is a gyerekeknek épültek, hanem az őket kísérő felnőtteknek. Ugyanis még a nagyobbacska gyerekeknek sem veszélytelen ezekre felmászni, ezekről leugrani, vagy pörögni rajtuk. Minden gyermeki próbálkozáskor a szülők kapnak egy jó nagy adag adrenalinfröccsöt, úgyhogy tulajdonképpen minek is költenénk vadvizi evezéses túrára, bungee-jumpingra, vagy egyéb extrém elfoglaltságra.

Hogy ki találta ki, hogy a játszókon a füves részeket kiírtják és helyette kaviccsal töltik fel, azt nem tudom, de gyanítom, hogy nincs gyereke. A picik előszeretettel tömik a szájukba és az orrukba, és kitartó próbálkozásaik ellenére sem értik, hogy miért nem áll össze a vár, vagy a homokozófigura.

Nagyobbacskák nem tudnak focizni, mert minden rúgáskor többszáz apró kődarab repül szana meg szét a labdával együtt és záporozik a közelben lévők fejére. Egyébként a környék macskái ugyanúgy belerondítanak a kavicsba, mintha homok lenne. A gumitéglákra felhordott kavicsra lépve jó nagyot lehet szállni, főleg ha a gyermek futva próbálja megközelíteni a hintát. A régi békebeli hinták igaz, hogy randák voltak, de legalább volt rajtuk biztonsagi lánc és valamellyest körbefogta a használóját. Ezeken az újakon semmi hasonló nincs, gondolom a célból, hogy “ügyesedjen az a gyerek…!”. Ez rendben is van, de a gyerek úgy próbál ügyesedni, hogy menet közben jó magasról kiugrik a mozgó hintából, hiszen semmiféle biztonsági alkalmatosság ebben nem akadályozza meg. Nnna, ilyenkor nagy élmény a gumitéglákon szétszórt apró kavicsra érkezni!..

A gumitégla egyébként tök jó talalmány, mert így ha le-, vagy kiesik a kisember a hintából, nem üti meg magát annyira…..csak amikor az esés lendületével a gumiról visszapattan és lefejeli a hintát, vagy a vasoszlopot. Szerintem a mászókát sem a gyerekek kedvéért helyezték ki, mert javarészt úgy néznek ki, mint valami modern kortárs szobrászati kiallításból visszamaradt alkotások, amik mászásra alkalmatlanok. Persze annak idején mi is megmásztuk a biciklitarolót meg a szőnyegporolókat, ez nincs másképp ennél a generációnál sem, ők is feltalálják magukat és megpróbálják betörni a fémszobrokat. Mert egyébként szép krómozott építmények, mert gondolom az nem baj, hogy egyêbként használhatatlanok, lényeg hogy mutatósak. Az én fiam viszonylag ügyes és már ismeri a mászókát, mindenesetre ha a közelébe merészkedik azért a telefonon kioldom a billentyűzárat, és a zsebemben görcsösen markolva elkezdem ismételgetni a mentők számát.

A kresz-park óriasi talalmány, kéne több ilyen hely, itt megtanulhatja a gyermek az útfestések jelentéseit. Azért nagy általánosságban nem erre használják, hanem őrült tempóban természetesen szabálytalanul bringáznak. Néha előfordulnak vagány nagy kölykök is, akik aztán tényleg bringázni jönnek ki, nemtörődve a kisebbekkel félelmetes iramban és stílusban száguldoznak. Mi szülők pedig aggódva sikítozunk és magunkban imádkozunk és remêljük, hogy nem mi gyerekünket fogják széttrancsírozni.

Lassan indulunk haza. Eme kijelentésemet heves tiltakozás kíséri, ami az idő múlásával arányosan kezd hisztériává alakulni. Jócskán eltelik az idő, mire sikerül megértetnem gyermekemmel, hogy nem túl kényelmes éjjel a hidegben egy kerti padon takaró, vacsora ja, és persze tv nélkül tölteni az éjszakát egy tök üres játszótéren. Végül mégiscsak belátja, hogy legfeljebb nélküle indulok el, na de azt már mégsem engedheti, így hát mire összeszedem a cuccot és elköszönök a többi lestrapált szülőtől, a gyermekem már felült a bringára. Én pedig szatyrokkal megpakolva futva ordítom utána hogy – Vigyázz az úton! -, aki persze már réges rég átkelt és száguld a tömbök között. A füvön átvágva kacsázok a tárolóig, miközben folyamatosan imadkozom, hogy amíg nincs látótávolságon belül, ne történjen vele semmi baj.

A bicikli bekerül a helyére, az anyai szívem pedig kezdi felvenni a normális ritmust és szabályosabban dobogni. Ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire dög fáradt vagyok. Megsímogatom a fiam buksiját, és bár a szemeimet sem nagyon tudom nyitvatartani, mindig megkérdezem : – Jó játszottál? -. Ez amolyan rutin párbeszéd nálunk. – Igen anya, nagyon jó volt. Ugye jövünk holnap is? – Naná, hogy jövünk! – mondom, és legszívesebben ott helyben összerogynék.

De nem teszem, mert egyrészt elég ciki lenne, másrészt arra gondolok, hogy az idősebb,  tapasztaltabb szülők mind azt mondják, hogy addig jó, amíg kicsi a gyerek.

De jó! Fú, de jó!

2010. Július 16.

a

Hózzászólás írása