‘Csak úgy’ kategória archívuma

Szombat délelőtt kinyújtott karral támaszkodtam a konyhapulton, közte egy még egészben lévő nyers csirke társaságában. Percekig bámultam és tudtam, hogy hamarosan darabokban végzi és rántotthusi lesz belőle ebédre.
Elkezdtem a már robotszerű, rutinmozdulatokkal szétcincálni a halott baromfit és lelki szemeim előtt már megjelent az elkészült, frissen kisült, aranybarna, ropogós-bundás csirkecomb, melle, szárnya stb.
És ez a képzeletbeli látvány újra elrepített egy olyan helyre, ahol az ember legszebb élményeit, történéseit, emlékeit őrzi.
Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik még szombati napokon is iskolába jártak. Sok értelme nem volt, a tanítók sem vették annyira szigorúan mint a hétköznapi tanórákat és rendszerint délben, vagy még hamarabb hazaengedtek. Útáltunk szombat reggel is korán kelni, de mivel jóval korábban eljöhettünk, így volt egy sajátos feelingje. Hazafelé lassan bandukolva útközben megvitattuk az élet nagy dolgait és a szabadság mámorító érzésével feltöltődve ráérősen sétáltunk. Örültünk hogy ezeken a napokon nem kell egész nap a tantermek unalmas, szürke, nyomasztó falait bámulni ahol sokkal lassabban telik az idő, mint bárhol máshol. Ilyenkor nem rohantunk haza, élveztük minden percét, főleg mikor már kicsit jobb idő volt.
Akkoriban még nem volt szabad iskolaválasztás, mindannyian a suli környékén laktunk. Hazakísértük egymást, aztán visszakísértük, és ha már nagyon elszaladt az idő, félúton elbúcsúztunk. Mivel sokkal korábban elengedtek mint a többi napon, így kicsit olyan volt mintha lógtunk volna, pedig teljesen legálisan távoztunk hamarabb. És ettől olyan izgalmasan kellemes érzés volt minden szombati tanítás utáni “bandázás”.
Nade visszatérve a csirkére, ami a szombati sulihoz hasonló fantasztikus emlékmorzsákat idéz elő az nem más, mint az a bizonyos vasárnapi családi ebéd; a klasszikus húsleves – rántotthús kombó sültkrumplival,  legtöbbször uborkasalátával.

Az gyakorlatilag lényegtelen hogy milyen hús, sertés, baromfi, mindegy. . De egy biztos volt, hogy rántott. Akkor még nem gondolkodtam ilyeken, de most visszagondolva mennyivel több rendszeresség volt az életünben.

Amikor épp a világvégére készültünk (nem egyszer) a vasárnapi ebéd akkor is elkészült és anélkül a mi családunk nem költözhetett a túlvilágra. Ezek olyanfajta kiszámíthatóságot, biztonságot adtak ami sokszor hiányzik a mai életünkből.
Mi gyerekek általában délelőtt lent a ház előtt játszottunk ha éppen nem szakadt az eső, és ha elkészült az ebéd anyánk fütyült, vagy csak lekiabált. A többi srác szülői is így kommunikáltak, mobiltelefon híján más egyéb megoldás nemigen létezett. Minden gyereket tudtuk hol lakik és hogy hívják. És minden szomszédban lelkesen készült a vasárnapi ebéd. A lakótelepi lépcsőházba belépve szinte mellbevágott a levegőtlen térbe szorult különböző ételek illata, a jellegzetes hagymaszag, a sültek, az uborkasaláta, ami önmagában ilyen töménységben kissé kellemetlen, mégis megkordult az embergyerek gyomra és összeszaladt a nyál a szájában. És ha addig nem is voltunk éhesek, mire fellépcsőztünk a negyedikre, már bármit képesek lettünk volna felfalni. Még az sem zavart, hogy ebéd közben a rádióból a. Jó ebédhez szól a nóta című műsor keretében “mekegtette” a hangját a nótaénekesnő, (nem is lehetett érteni a dal szövegét.) mert a zene eme műfaja a maga sajátos jelkemzőivel hozzátartozott a hétvégi ebédek hangulatához. Mi csak húsleves-zenének hívtuk.

A vasárnapi rántotthús íze attól volt olyan fantasztikusan jó, hogy aznap együtt ebédelt a család. És ezek az ízek, a hangok, a kanál koppanása a tányéron, ahogy apu megkezdte a friss kenyeret és ropogott a héja a kés alatt, mind nagyon bensőséges és meghitt volt. Ilyenkor minden olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt, azt a biztonságot adva, hogy mi négyen bármi is történjen legyőzhetetlenek vagyunk, erősek és örökre eggyek. A Család.. .

Miközben elkalandoztam a gyerekkorom apró örömei közé, észre sem vettem hogy elkészült a mi rántottcsirkénk. Mi már nem társítjuk a hétvégékhez a rántotthúst, hétközben is elkészítem, ha azt kívánjuk és elgondolkodtam azon, hogy egy egyszerü étel a rengeteg közül mennyi de mennyi emléket, érzelemkavalkádot, hangulatot képes felszínre hozni.
Beugrott a csirke far-háttal kapcsolatban is valami, de azt majd legközelebb.

a

Valamelyik nap ügyintézés miatt a hivatali épület csarnokában várakoztunk. Bejött egy család, apuka, anyuka, 5év körüli kislány. Helyet foglaltak előttünk. A kislány izgett, mozgott, láthatóan nem tetszett neki az ingerszegény környezet és az “egyhelybenülve”- várakozó projekt.
Néztem a helyes kis pofiját, a kócos haját, de leginkább a kigombolt télikabátja alól kilátszó színes, tüllfodros királylány ruháját.
De ez csak nekem fura. . .
Itt egyáltalán nem. Nálunk egy évben egyszer, farsangkor, jóesetben más kivételes alkalmakkor viselnek jelmezt a gyerekek. Itt Írországban az év 365 napján az áruházakban megvásárolható mindenféle jelmez, nem csak szezonálisan. Sok kisgyermeket látok hétköznap az utcán, királylányokat, pókembereket, mindenféle szuperhőst szaladgálni, vagy csendesen a szülő kezét fogva sétálni. Itt bárki lehet alkalom híján is az ember, nem nézik rossz szemmel, nem furcsálják. . . .
Szóval elgondolkodtam egy pillanatra hogy vajon melyik is a jó. . .
Vágyakozva számolni a napokat, órákat hogy végre belebújhassunk a kiválasztott jelmezbe, hogy pár óra erejéig érezzük azt hogy most csodaszépek vagyunk, talán mindenkinél szebbek is, hogy most végre bátrak, legyőzhetetlenek vagyunk, mintha a ruhánkból valamiféle varázserőt meríthetnénk és úgy tehetnénk mintha. .
Azokká lenni végre, akik a hétköznapokban nem vagyunk. .
. . . És arra a napra maradandó csodás emlékként gondolni vissza.
Vagy egyszerüen minden nap megélni ezt a csodát és a boltba is csillogó minimenyasszonyként, szuperhősként tipegni anyuék mellett amíg ők vásárolnak. Ez itt természetes. Így nőnek fel.
De vajon nekik maradandó, fontos emlékeik lesznek ezzel kapcsolatban?
. . Melyik is a jobb?

. .Nem tudom. Mindenki döntse el maga.

a

Ma – teljesen váratlanul és összefüggeéstelenül az elmúlt napok törtenéseivel, gondolataival  -, bevillant egy gyermekkori emlék.

Növéremmel a gyermekéveink szünidejét Budapesten töltoöttuk a nagymamánknál. Az egész nyarat. Két hét után persze kiakadtunk és Mami felváltva próbálta felszárítani keserves könnyeinket amiket a honvágy fakasztott. Nyilvanvalóan az, hogy szüleink majdnem minden hétvegén felutaztak meglátogatni, valamit az, hogy Mami eréjen felüli erőfeszítéseket tett azért, hogy bennünket minden áldott nap lefoglaljon és szórakoztasson, a hátralévő időben feledtette velünk a honvágyat.

Esős, borongósabb napokon jártuk a mozikat. Borzasztó sok filmet láttunk, voltak napok, mikor reggel elindultunk a délelőtti matinéra, átszeltük a várost és délutan még két moziba beültünk.Útközben leültünk egy padra és elfogyasztottuk amit Mami korán reggel elkészített ebédet. Nem átallott hajnalban, amikor mi még aludtuk rántott csirkecombot sütni, hogy egész napra kitartson.

Voltak múzeum hetek, ilyenkor minden érdekes múzeumba elmentünk, minden évben meglátogattuk a híresebb várakat, a hajókirandulás elmaradhatatlan volt, Szentendrei Skanzen, Farkasréti temető, srandok….Budapestet és környékét minden évben “bejártuk”. Voltak napok, mikor csak úgy villamosoztunk, vagy HÉV-eztünk, volt hogy metróztunk céltalanul. Felültünk egy-egy kiválasztott járműre és végallomásig mentünk vele, utána vissza.. Volt villamos nap, troli nap… és bámultunk ki az ablakon… esténkent kirakatnézo körúton voltunk, szerettem a fényeket és számoltuk a kutyákat.. akkoriban szinte mindenkinek uszkárja volt..fehér. vagy szürke. És ugyanolyan fazonra volt nyírva..Az volt a divat.

Felejthetetlen élmenyek, kalandok.. De.. mikor épp nem utaztunk, vagy moziztunk, akkor játszótereztunk. A városligeti, népligeti napok hangulatát ma is érzem ha erre gondolok. Andival kifulladásig tollasoztunk a tollaspályán, ping-pong-oztunk szabalyosan, pontozva, vagy ha elfáradtunk és az idő is engedte – meg persze Mami -, akkor sikongatva ugráltunk a ligeti gyönyorű zöld, frissen nyírt pázsitot öntözö vízsugarak elől, ami körbe forgott és a két karjaból kiáradó vizet ritmusosan, másodpercenként szétporlasztotta.. Istenem, most is hallom a hangját és érzem a friss, nedves fű illatát…

A közelben a TV székház előtt is volt egy kis játszótér, oda is sokat jartunk, órakat hullahoppoztunk… Feszegettuk a határainkat, rekordokat döntöttünk, Mami mérte az időt, volt hogy órakat tekertük a csípőnket úgy, hogy nem esett le. Minden nagykepűség nélkül mondhatom, vérprofik voltunk hullahoppozásban. Nekünk még az a nagy fakarikánk volt, az az igazi hullahoppkarika,  nem ez a műanyag, aminek nincs súlya. Az ha eltalálta az ember a ritmust, minimális mozgással forgott a derekunkon. Mi ezt is élveztük.

Két terület volt, amit mégis minden helynél jobban szerettünk és gyakrabban látogattunk, az egyik a Gellért-hegyi csúszdás. Itt csak csúszdák voltak. Különböző alakúak. Nem túl sok, nem igazán emlékszem mennyi. Egyenesek, kanyargósak, kisebbek, nagyobbak, laposabbak, meredekebbek. Pillanatok alatt lejutott az ember, a játék maga az, hogy fáradhatatlanul energiát, időt kellett befektetni mikor újra meg újra felmásztunk a hegyoldalon pár másodperc csúszásért. Ezt reggeltől sötétedésig bírtuk művelni. Csak pár percre szakítottuk meg ezt az élvezetet, ha éhesek, vagy szomjasak voltunk. Mami hősiesen ült a padon egész álló nap és csendesen, komótosan legyezte magát egy műanyag lappal, amit erre a célra hordott magánál. És figyelt bennünket. Ha odaszaladtunk elővette az előre elkeszített kiadós ételeket, vizet, nasit. Soha semmiben nem volt hiányunk. Azokon a napokon csak olyan ruhát vehettünk fel, amiért már nagyon nem volt kár, mert a nap végére erősen kopott, vagy épp lyukas fenekű nadrágban mentünk haza.

A csúszdás felé félúton volt egy játszó, amit csak úgy hívtunk a kavicsos, vagy lovacskás. Három kőló állt egymás mellett a hintáknál, olyan távolságban, hogy Mami jól láthatott bennünket, de nem hallott. A fejükre már nem emlekszém, csak arra, hogy nagyon sima és gömbölyű volt a felülete és kenyelmesen lehetett ülni a hátukon. Ha kifáradtunk, vagy ettünk, vagy csak dumálni volt kedvünk , azt mindig a két ló hátán tettük. A lovak nyaka mögött  volt egy lyuk. Nem tudom mi volt a rendeltetese, mi arra használtuk, hogy a rettegett kempingsajtot amit már nem szerettünk, de muszáj volt megennünk, beletömködtük, így  Mami elől nyom nélkül eltüntethettük. Tudta, hogy az a mumusunk, így figyelt, nehogy eldobjuk vagy hasonló. Csúnya dolog volt, mostmár így visszagondolva, de akkor ezt találtuk a lehető legjobb ötletnek.

Az apró gyöngykavics ma is a szerelmem, pontosan emiatt az emlék miatt. Imádtam a látványát.. a színeit… amikor belerugtunk, vagy a cipőnk orrával megpiszkaltuk, alatta a homok jellegzetes illatát… a hangját, ahogy ropogott, sercegett a talpunk alatt, vagy amikor a kezünkkel kavicshalmokat lapátoltunk, vagy csak egyszerűen vegigsimítottuk a tenyerünkkel. Most is itt cseng a fülemben a hangja.. Rengeteget hintáztunk,nagyon szerettünk hintázni… Na de..az a bizonyos bevillant emlékkép, az erről a játszótérről való, mégpedig egy kék mászóka, ami egy rakétat hivatott szimbolizálni. Azt hiszem 3 emeletes volt, a vastag fémcsöveken lehetett felmászni és a belsejébe jutni, ahol a padló egy kör alakú fapallokbol állt…. és mi űrhajósok voltunk. … és felkészültünk a kilövésre, ellenőriztük kívül-belül a testet, a müszereket.

Adtuk egymasnak az információkat, mint az igazi ürhajósok: – Rakéta kilövésre kész… – Zsilipek zárva… oxigénellátás rendben… – ilyesmik. Akkoriban mindig hallgattuk a Sirius kapitányt a radióban.Az egy fantasztikus rádióhangjáték sorozat volt.

Izgulva, rettegve felszálltunk, menet közben rácsodálkoztunk egy-egy bolygóra, lelkesen mutattuk egymásnak.. –Nézd, ott a Jupiter! – Gyere Hugi, most megyünk el a Mars mellett… milyen szép! Andi, már alig látni a földet…  – volt, hogy meteoritzáporba kerültünk, volt, hogy a műszerek elromlottak és majdnem lezuhantunk, volt hogy a hajón kívül kellett javításokat végezni, volt, hogy ellenséges űrhajóval kellett megküzdenünk… számtalan kalandos utunk volt.. volt, hogy közben halálosan összevesztünk, de  mindig épségben földet értünk.. valahogy a játék végére mégis együtt landoltunk…  és csak ültünk a mászókán egymás mellett, lógattuk a lábunkat és kimerülten kérdeztük egymástól – Jó volt mi? –

Egész napokat töltöttünk a játszótereken, nem csak órákra mentünk. Valahogy mégis mindig tartalmasan kitöltöttük az időt. Nem unatkoztunk és nem nyafogtunk, hogy mostmár haza akarunk menni, csak akkor ért véget, ha egy zápor megzavart.

Amikor elkezdtem leírni, még nem értettem miért jutott eszembe épp ez az emlékkép.. a rakétamászóka, a “Gellért-hegyi kavicsos”.. Talán megint egy lecke, egy tanúlság, amit másképp nem látok be, csak ilyen egy-egy felbukkanó régi élmény által. Ezeken a nyarakon Andi és én hihetetlenül összetartottunk. Sokat veszekedtünk, verekedtünk, apró dolgok miatt fujtunk egymásra, mint minden testvér általában  gyerekkorában.

De a küldetést mindig végigcsináltuk. Nem hagytuk egymást fent az űrben, mindig leszálltunk és mindig együtt értünk haza biztonságban. Egymás nélkül nem ment volna, össze kellett dolgoznunk hogy megússzuk. Mégha össze is vesztünk és sírás lett a vége, nem hagyhattuk el az űrhajót menet közben. Rettenetes sok baj ért útközben de nem adhattuk fel, haza akartunk jutni. És a végén haza is jutottunk.

Azt hiszem megértettem az üzenetet… hogy miért pont most és miért pont ez jutott eszembe.

Valoszínűleg másnak ez csak egy kedves, hétköznapi történet, bármelyikünk gyerekkorából. Nekem ez most nagyon sokat jelentett.

 

A kép csak illusztráció..mondjuk én nagyobbra emlékszem, de nyilván, mert kicsi voltam…

 

Megtaláltam a lovakat… juhuuu..mostmár látom a fejüket is 🙂

a

Spinning

2007. tél.

3 évvel ezelőtt Békéscsabára is betört a Spinnig-láz. Akkoriban a rendes konfekcióméret nem, viszont a mozgás annál inkább rám fért, ezért barátnőim unszolására kipróbáltam. Hát, mit mondjak, nagy élmény….

íme:

Szeptember óta tornászni is járok. Heti 2x. Senior torna a becsületes és tapintatos neve. Kifejezetten olyan hölgyeknek ajánlott, akik már nem 16 éves nádszál karcsú lányok  és nem nyomnak fél perc alatt 100 fekvőtámaszt, vagyis az erőnlétük “sem a régi”.  Régen ugyan táncoltam (jazz balett),  de igazán sosem voltam úgymond aktív a sportok terén. A táncban örömömet leltem, de egyébként útálok izzadni és őszintén szólva lusta dög vagyok. Most, hogy nagyobb darab vagyok, nagyon érzem a hiányát a mozgásnak, mert sokszor anyuhoz a másodikra sem jutok fel fuldoklás nélkül. Ezért egyszer elmentem spinningelni a Csaba Centerbe.   Nagyon jó volt….!!!! meg is beszéltem magammal, , hogy .. …

soha többé nem megyek !!.

Bizonyos típusú nőkre nézve életveszélyes tevékenység. Az első dolog az volt, hogy köztudottan igen mélynövésű vagyok és bár fullra leengedték a bringa kormányát és az ülését mégsem volt elég alacsony. Ettől aztán kb. 2 hétig úgy éreztem, mintha minden nap világra hoztam volna egy gyermeket.(2004-ben valóban világra hoztam egy gyönyörű kisfiút, úgyhogy tudom milyen)..

A lábam még sportcipőben is keskenyebb az átlagnál, de legfőbb képpen a bicikli kengyelénél, úgyhogy az  menet közben állandóan kicsúszott belőle. Ettől aztán nagyjából 2 perc után görcsöt kapott a talpam, mert összeszorítottam a lábujjaimat, hogy valamelyest kitöltse a kengyelt.

5 perc után konkrétan meg akartam halni. De komolyan. A vérnyomásom nagyjából 300 lehetett és legszívesebben szétterültem volna a földön könyörögve, hogy hagyjatok meghalni. Abba is hagytam, gondoltam ..

„ – Ennél magasztosabb dolgokért sem adnám az életem”.! Persze az edző folyton rámszólt, hogy…”- Gyerünk, na mi van, nyomjuk azt a pedált!…” , egy idő után pedig már egyes szám második személyben konkrétan hozzám beszélt (valójában ordított a zene miatt) amitől persze minden egyes alkalommal, mindenki jól megnézte, hogy kihez beszél. Még így ki is hajoltak páran, akik nem láttak mert  takarásban voltam, és tekintetükkel tüzet lövelltek felém.  Néha próbáltam bekapcsolódni ..(már csak azért is!!)  de a hátralévő időt lassan öregesen lebicikliztem. Amikor le lehetett szállni (az én esetemben ez szó szerint értendő) és azt hittem vége a szenvedésnek, akkor még bónuszként fel kellett rakni a kormányra -előbb az egyik, majd a másik lábunkat  – nyújtani. Mivel az én kormányom szinte egy síkban volt az arcommal ez nem volt kis feladat, főleg, hogy amúgy is az utolsókat rúgtam. Itt azért jól jött a táncos múltam és szerencsémre az ízületeim még viszonylag rugalmasak. Nem könnyen, de ment. Persze EZT senki sem látta!!

Az öltözőbe menet az egyik lány enyhén affektálva megjegyezte, hogy „- Ez most nagyon light-os volt, biztos az újak miatt”-.

Az első 5 percben született döntésem ekkor véglegessé vált:

Többé nem megyek spinningelni.

2007.tél

Szülinapodra!!

 

25 éve ott voltam az eskvődön…

Azt sem tudtad ki vagyok, azt sem tudtam Te ki vagy..

Élted az életed, csakúgy mint én.

Aztán berobbantunk egymás életébe.. mindenféle előzmény nélkül.. hirtelen, váratlan..

Padlón voltunk mindketten..

Új év, új élet, nagy változások, nagy lépések, kemény, sorsdöntő elhatározások mindkettőnknél..

Két part között szakadék… a kétségek, félelem, bizonytalanság, magány szakadéka… de mi átléptük a szakadékainkat…..EGYÜTT.

Fogtuk egymás kezét és …… ugrottunk….. aztán megfordultunk,  lenéztünk és bemutattunk a mélységnek…

És a „buli” elkezdődött…

Veled, és velem…25 év után végre megtudtad én ki vagyok és megtudtam Te ki vagy.. Azóta is elválaszthatatlanul… barátok.

Órákig tartó naaaagy nőcis beszélgetések.. kétségek, remények, félelmek, örömök.. A tieid az enyémek, az enyéim a Tieid.. is.

Együtt sírtunk, együtt nevettünk. És azóta is.. Röhögés, fejenállás, utazás, fotózkodás, hátsó ülésen üvöltő zenére tombolás… összenézés.. röhögés… röfögve röhögés…áttáncolt éjszakák, együtt borozás, nagy együtt kajálások, fodrászkodás,  fagyizás, (életemben nem ettem annyi fagyit mint veled..)  Dottó vonatozás, lobogó haj, grimasz hegyek.. röhögés újra… könnyekig..

A MI kis idióta dolgaink… csak a miénk..csakis a miénk… a Tiéd és az Enyém..

„ – Hülye vagy te b+.. Te is kabbe!!!  -„ …Röhögés..

Ölelés, ölelés.. sosem búcsúzunk ölelés nélkül..

Nem rég óta ismerjük egymást igazán.. de annyi minden történt velünk ezalatt a rövid idő alatt… Halálos fáradtan is ugyanúgy örülünk egymásnak.. és tudunk a másik szinte minden percéről.. a családom tagja vagy és én a tied..

Köszönöm, hogy vagy Nekem, Nekünk!! Őrangyalom vagy és immár a lelkem egy darabja is..

…..és őszintén remélem hogy én a Tiéd..

Nem tudok neked pillanatnyilag ajándékot venni, ezt jól tudod.. de ami késik nem múlik.. nem felejtem.. bár úgyis kib…sznád a kezemből te hülye!

Öregasszony.. ( akárhogy is nézzük azért 3 hét az nagy idő….)  beeeee….

 

Szeretlek!

Adri

évivel

Tegnap baromi fáradt voltam és bár aludni nem akartam, csak úgy elnyúltam az ágyon. Jól esett, ahogy elernyednek az izmaim, vízszintes helyzetben… amíg élveztem a fekvő helyzetet, így nappal, ami sajnálatos módon olyan ritka az utóbbi években, hogy tulajdonképpen nincs is, sikerült elaludnom pár percre.

De úgy tűnik csak a testem kapcsolt pihenő üzemmódba, az agyam azonnal beindult.

Fura egy dolog ez az álom.. Túl sokat nem foglalkozom a témával, de néha azért elgondolkodtat. Megfejteni nem is akarom, ez a komoly tudós embereknek sem sikerült. Pár percet aludtam csak, de ezalatt az agyam olyan álmot kreált, amire ébredés után is tisztán emlékszem, minden egyes apró részletére. Gyakran és sokáig emlékszem az álmaimra. Ezen még ma este is kattogtam. Egy nagyon nagyon régi szerelmem tűnt fel hirtelen, kb 20-22 évvel ezelőtt jártunk. Nem sokáig. Komoly mély nyomokat nem hagyott bennem… de egyszer csak megjelent az álmomban mindenféle előzetes nélkül, nem szoktam rá gondolni. Maga a történés nem különösen érdekes. A srác furán viselte a haját. Gombafrizurája volt, ami nagyjából a Beatles korszakra volt jellemző, de az már a mi időnkben rég lecsengett… Sűrű, sötét, erős haja volt. Furcsa volt és rendbontó de talán ez tetszett benne, hogy nem követte a trendi hajviselet, hanem úgy hordta, ahogy neki tetszett. Igazából csak neki. Még nekem sem.. Pont. Na most. Álmomban találtam egy raklám szatyrot, sima fehér, vékony szatyor, semmi különös… Parókák voltak benne, a fiúé volt.. És mind ugyanolyan színű és gombarettenet. De a srácnak megvolt a saját erős fejszőrzete,  természetesen Beatles stílusban. Pedig nem is szerette a zenéjüket. Azután apukám (már rég nem él sajnos) elvitt orvoshoz, mert valami eltalálta az orrom és eltört. Nem vérzett, nem fájt, csak úgy egyszerűen eggyé vált az arcom többi részével… Fura látvány volt… Még jó, hogy csak álom… Nnnna, ezt fejtsék meg az álomfejtők!!! Szóval azóta is kristálytisztán előttem van a fiú meg a hajai… Azt mondják, hogy akivel álmodik az ember, azzal találkozni fog nemsokára. Ez amúgy hülyeség, én már egy csomó mindenkivel álmodtam akivel azóta sem találkoztam. Erről a fiúról annyit tudok, hogy Budapesten él boldogan a családjával, semmi sem köti ide, én pedig nem hinném, hogy Budapesten járok mostanság. Nagyjából annyi az esélye, hogy váratlanul összefutunk, mint annak, hogy egy kafferbivaly kinyitja nekem a lépcsőházajtót ha tele van bevásárlószatyrokkal a kezem….  De ha tegyük fel mégis… Csak el ne röhögjem magam az idióta álmom miatt.. Remélem már stílust váltott, vagy természetanyánk megoldotta a dolgot és a csökkenő tesztoszteronszint miatt kevésbé dús a haja, mert ha nem, akkor nem is tudnék elfogadható magyarázatot adni a nevetőgörcs miatt és én nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Távol álljon tőlem bárkit megbántani, főleg nem őt, akit valaha  szerettem. Ezért kicsit remélem, hogy nem igaz, hogy akivel álmodunk találkozunk is. Istenem, jó lenne viszont látni, de inkább ne!

Na jó, ezt most kicsit elbagatelizáltam, de lehetne ezt máshogyan is értelmezni. Pl. úgy, hogy ha valaki ragaszkodik a saját egyedi, egyéni dolgaihoz, még ha az nem is követi az épp társadalmilag elfogadott normákat, de a sajátjának érzi és fel is vállalja azt, az bármi is történjen, az övé marad. A személyisége, a lénye része. Akkor is, ha nekem, vagy bárkinek nem tetszik. Pont let…jja… És bevállalja, még ha ki is gúnyolják miatta. Kevés ilyen ember van. És ő ilyen ember volt, mikor együtt voltunk Akkor még nem értettem.. és útáltam, ahogy a haját viselte.

De az is lehet, hogy a fodrásza volt nagy Beatles fan és rohadtul nincs is köze a fentiekhez…

Ki tudja…

Fura álom volt mindenesetre..

Éjjel 0,47 perc.

Fáradt vagyok.

Az ágyam előtt a tv ma ismét némán áll.

Nem is tudom miért fizetem elő…Az ágy melletti éjjeli lámpa fényét látom benne, ahogy megvilágítja a fal egy részét. Percekig tudom nézni, mintha egy adás kimerevített filmkockája lenne.

Eleredt az eső.

Kinyitom az ablakot, mindkét szárnyát szélesre tárom és visszamászom az ágyba.

Nem fekszem le, csak a takarót magamra húzva a falnak támaszkodva ülök.

Friss levegő kúszik be a szobába. Egyenletesen, csendesen esik.

Ez számomra az egyik legszebb zene. Szeretem az eső hangját.

És ahogy a távolban egy-egy autó elhalad a vizes úton, a gumik zaját.

Gondolom a garázsok hullámpala-tetejéről – csurog a víz. Ez egy külön ritmust ad az egésznek. Mélyebb és testesebb hang.

Istenem, de jó ez!!

Az egész napi őrült rohanás után olyan nagyon megnyugtató.

Felfeküdni az eső hangjára és hagyni, hogy lebegve ringassa a lelket.

Örülök, hogy nem aludtam még, mielőtt eleredt az eső.

Méltó befejezése ez a mai napnak.

Most jól vagyok.

Most elégedett vagyok.

Most boldog vagyok.

2010.

Álmomban felhő voltam….

Könnyű és FEHÉR… És a nyári hőségben némelyek örültek a könnyeimnek…. És én sírtam, hogy másnak enyhülésére legyek. Felhőkênt szétoszlottam, de nem bánom, nem bánom!!!

Álmomban sivatagi homok voltam…

Apró, selymes, finom por. Kifolytam a tenyeredből, mint a víz és beleolvadtam a homoktengerbe…., de nem bánom, nem bánom!!!

Álmomban szárnyaim voltak és repültem az égen fent…. Éreztem a szabadság erejét és a magasság szédítő félelmét.

Álmomban fa voltam… Zöldellő, erős és gyümölcsöt termő… Ágaimmal kapaszkodtam felfelé, közben a gyökereim egyre mélyültek a földbe.

Álmomban kéz voltam, ami nyúlt feléd segítőn, amibe kapaszkodhattál. És ha te elengedted is, én tartottalak, hogy bajod ne essék…

Álmomban kő voltam…. Törhetetlen, kemény. Nem fogott se tűz, se víz és soha nem koptam el.

Álmomban szem voltam, amivel Te láttál engem úgy, és olyannak, ahogyan én nem látom…

Álmomban…

álmomban…

álmomban…

2011. Március 26. szombat

Nnnna, mostmáraztán kezd elegem lenni ebből a kiszámíthatatlan időjárásból. Hol hideg van, hol meleg, hol tél, hol tavasz, jó lenne már ha eldöntené mit is akar az időjárás. Ma például épp tavasz volt. Igaz, reggel még majd megfagytunk, mikor elimdultunk, de kora délutánra kitavaszodott. Végre, végre! Elég volt a szürkeségből, elég volt az egyhangú unalmas sötétségből, elég volt az esőből, a mélabús, reményvesztett arcokból, akiknek csak egy pici napsugár hiányzik, hogy újra élettel teljenek meg a vonásaik. Ma végre erőteljesen csicseregtek a madarak és bár nem virágoznak a fák, nem nyílnak a nárciszok és a többi tavaszi virág, mégis édeskés, amolyan igazi “tavaszillatot” hozott a szél. Ahogy beszippantom a reményillatú levegőt és a tüdőm újra erővel és bátorsággal telik meg, miközben a jókedv madarai egyre csak dalolnak, ahogy a napsugár jólesően melengeti, cirógatja a bőröm, olyan, mint amikor végre kinyílik egy kapu amin már nagyon régóta kopogtatsz bebocsátásra várva. Ettől a szinte valamennyi érzékszervre egyszerre ható benyomástól hirtelen elfelejtem a gondjaimat pár percre és legszívesebben beleordítanék a levegőbe hogy DE JÓ ÉLNI!! Iyenkor minden részemmel érzékelem hogy élek és boldog vagyok amiért hallom a hangokat, látom a színeket, érzem a meleget, az ízeket és az illatokat. És ez pár pillanatra feledteti a kétségbeesés és a kilátástalanság nyomasztó érzését.

Ennek ellenére nem szeretném, ha mindig tavasz lenne. Félek, hozzászoknék és már nem élveznêm annyira. Akarom VÁRNI és akarom AKARNI a tavaszt… Kellenek a telek, hogy örülni tudjunk a tavasznak. Kell a sötétség, hogy értékelni tudjuk a fényt és kell a bánat, hogy örömünket tudjuk lelni a vidámságban.

De a tél szükségére csak a tavasz êbreszthet rá.

Végre!!


 Kattints ide a folytatáshoz »