‘Gondolkodo’ kategória archívuma

Ma – teljesen váratlanul és összefüggeéstelenül az elmúlt napok törtenéseivel, gondolataival  -, bevillant egy gyermekkori emlék.

Növéremmel a gyermekéveink szünidejét Budapesten töltoöttuk a nagymamánknál. Az egész nyarat. Két hét után persze kiakadtunk és Mami felváltva próbálta felszárítani keserves könnyeinket amiket a honvágy fakasztott. Nyilvanvalóan az, hogy szüleink majdnem minden hétvegén felutaztak meglátogatni, valamit az, hogy Mami eréjen felüli erőfeszítéseket tett azért, hogy bennünket minden áldott nap lefoglaljon és szórakoztasson, a hátralévő időben feledtette velünk a honvágyat.

Esős, borongósabb napokon jártuk a mozikat. Borzasztó sok filmet láttunk, voltak napok, mikor reggel elindultunk a délelőtti matinéra, átszeltük a várost és délutan még két moziba beültünk.Útközben leültünk egy padra és elfogyasztottuk amit Mami korán reggel elkészített ebédet. Nem átallott hajnalban, amikor mi még aludtuk rántott csirkecombot sütni, hogy egész napra kitartson.

Voltak múzeum hetek, ilyenkor minden érdekes múzeumba elmentünk, minden évben meglátogattuk a híresebb várakat, a hajókirandulás elmaradhatatlan volt, Szentendrei Skanzen, Farkasréti temető, srandok….Budapestet és környékét minden évben “bejártuk”. Voltak napok, mikor csak úgy villamosoztunk, vagy HÉV-eztünk, volt hogy metróztunk céltalanul. Felültünk egy-egy kiválasztott járműre és végallomásig mentünk vele, utána vissza.. Volt villamos nap, troli nap… és bámultunk ki az ablakon… esténkent kirakatnézo körúton voltunk, szerettem a fényeket és számoltuk a kutyákat.. akkoriban szinte mindenkinek uszkárja volt..fehér. vagy szürke. És ugyanolyan fazonra volt nyírva..Az volt a divat.

Felejthetetlen élmenyek, kalandok.. De.. mikor épp nem utaztunk, vagy moziztunk, akkor játszótereztunk. A városligeti, népligeti napok hangulatát ma is érzem ha erre gondolok. Andival kifulladásig tollasoztunk a tollaspályán, ping-pong-oztunk szabalyosan, pontozva, vagy ha elfáradtunk és az idő is engedte – meg persze Mami -, akkor sikongatva ugráltunk a ligeti gyönyorű zöld, frissen nyírt pázsitot öntözö vízsugarak elől, ami körbe forgott és a két karjaból kiáradó vizet ritmusosan, másodpercenként szétporlasztotta.. Istenem, most is hallom a hangját és érzem a friss, nedves fű illatát…

A közelben a TV székház előtt is volt egy kis játszótér, oda is sokat jartunk, órakat hullahoppoztunk… Feszegettuk a határainkat, rekordokat döntöttünk, Mami mérte az időt, volt hogy órakat tekertük a csípőnket úgy, hogy nem esett le. Minden nagykepűség nélkül mondhatom, vérprofik voltunk hullahoppozásban. Nekünk még az a nagy fakarikánk volt, az az igazi hullahoppkarika,  nem ez a műanyag, aminek nincs súlya. Az ha eltalálta az ember a ritmust, minimális mozgással forgott a derekunkon. Mi ezt is élveztük.

Két terület volt, amit mégis minden helynél jobban szerettünk és gyakrabban látogattunk, az egyik a Gellért-hegyi csúszdás. Itt csak csúszdák voltak. Különböző alakúak. Nem túl sok, nem igazán emlékszem mennyi. Egyenesek, kanyargósak, kisebbek, nagyobbak, laposabbak, meredekebbek. Pillanatok alatt lejutott az ember, a játék maga az, hogy fáradhatatlanul energiát, időt kellett befektetni mikor újra meg újra felmásztunk a hegyoldalon pár másodperc csúszásért. Ezt reggeltől sötétedésig bírtuk művelni. Csak pár percre szakítottuk meg ezt az élvezetet, ha éhesek, vagy szomjasak voltunk. Mami hősiesen ült a padon egész álló nap és csendesen, komótosan legyezte magát egy műanyag lappal, amit erre a célra hordott magánál. És figyelt bennünket. Ha odaszaladtunk elővette az előre elkeszített kiadós ételeket, vizet, nasit. Soha semmiben nem volt hiányunk. Azokon a napokon csak olyan ruhát vehettünk fel, amiért már nagyon nem volt kár, mert a nap végére erősen kopott, vagy épp lyukas fenekű nadrágban mentünk haza.

A csúszdás felé félúton volt egy játszó, amit csak úgy hívtunk a kavicsos, vagy lovacskás. Három kőló állt egymás mellett a hintáknál, olyan távolságban, hogy Mami jól láthatott bennünket, de nem hallott. A fejükre már nem emlekszém, csak arra, hogy nagyon sima és gömbölyű volt a felülete és kenyelmesen lehetett ülni a hátukon. Ha kifáradtunk, vagy ettünk, vagy csak dumálni volt kedvünk , azt mindig a két ló hátán tettük. A lovak nyaka mögött  volt egy lyuk. Nem tudom mi volt a rendeltetese, mi arra használtuk, hogy a rettegett kempingsajtot amit már nem szerettünk, de muszáj volt megennünk, beletömködtük, így  Mami elől nyom nélkül eltüntethettük. Tudta, hogy az a mumusunk, így figyelt, nehogy eldobjuk vagy hasonló. Csúnya dolog volt, mostmár így visszagondolva, de akkor ezt találtuk a lehető legjobb ötletnek.

Az apró gyöngykavics ma is a szerelmem, pontosan emiatt az emlék miatt. Imádtam a látványát.. a színeit… amikor belerugtunk, vagy a cipőnk orrával megpiszkaltuk, alatta a homok jellegzetes illatát… a hangját, ahogy ropogott, sercegett a talpunk alatt, vagy amikor a kezünkkel kavicshalmokat lapátoltunk, vagy csak egyszerűen vegigsimítottuk a tenyerünkkel. Most is itt cseng a fülemben a hangja.. Rengeteget hintáztunk,nagyon szerettünk hintázni… Na de..az a bizonyos bevillant emlékkép, az erről a játszótérről való, mégpedig egy kék mászóka, ami egy rakétat hivatott szimbolizálni. Azt hiszem 3 emeletes volt, a vastag fémcsöveken lehetett felmászni és a belsejébe jutni, ahol a padló egy kör alakú fapallokbol állt…. és mi űrhajósok voltunk. … és felkészültünk a kilövésre, ellenőriztük kívül-belül a testet, a müszereket.

Adtuk egymasnak az információkat, mint az igazi ürhajósok: – Rakéta kilövésre kész… – Zsilipek zárva… oxigénellátás rendben… – ilyesmik. Akkoriban mindig hallgattuk a Sirius kapitányt a radióban.Az egy fantasztikus rádióhangjáték sorozat volt.

Izgulva, rettegve felszálltunk, menet közben rácsodálkoztunk egy-egy bolygóra, lelkesen mutattuk egymásnak.. –Nézd, ott a Jupiter! – Gyere Hugi, most megyünk el a Mars mellett… milyen szép! Andi, már alig látni a földet…  – volt, hogy meteoritzáporba kerültünk, volt, hogy a műszerek elromlottak és majdnem lezuhantunk, volt hogy a hajón kívül kellett javításokat végezni, volt, hogy ellenséges űrhajóval kellett megküzdenünk… számtalan kalandos utunk volt.. volt, hogy közben halálosan összevesztünk, de  mindig épségben földet értünk.. valahogy a játék végére mégis együtt landoltunk…  és csak ültünk a mászókán egymás mellett, lógattuk a lábunkat és kimerülten kérdeztük egymástól – Jó volt mi? –

Egész napokat töltöttünk a játszótereken, nem csak órákra mentünk. Valahogy mégis mindig tartalmasan kitöltöttük az időt. Nem unatkoztunk és nem nyafogtunk, hogy mostmár haza akarunk menni, csak akkor ért véget, ha egy zápor megzavart.

Amikor elkezdtem leírni, még nem értettem miért jutott eszembe épp ez az emlékkép.. a rakétamászóka, a “Gellért-hegyi kavicsos”.. Talán megint egy lecke, egy tanúlság, amit másképp nem látok be, csak ilyen egy-egy felbukkanó régi élmény által. Ezeken a nyarakon Andi és én hihetetlenül összetartottunk. Sokat veszekedtünk, verekedtünk, apró dolgok miatt fujtunk egymásra, mint minden testvér általában  gyerekkorában.

De a küldetést mindig végigcsináltuk. Nem hagytuk egymást fent az űrben, mindig leszálltunk és mindig együtt értünk haza biztonságban. Egymás nélkül nem ment volna, össze kellett dolgoznunk hogy megússzuk. Mégha össze is vesztünk és sírás lett a vége, nem hagyhattuk el az űrhajót menet közben. Rettenetes sok baj ért útközben de nem adhattuk fel, haza akartunk jutni. És a végén haza is jutottunk.

Azt hiszem megértettem az üzenetet… hogy miért pont most és miért pont ez jutott eszembe.

Valoszínűleg másnak ez csak egy kedves, hétköznapi történet, bármelyikünk gyerekkorából. Nekem ez most nagyon sokat jelentett.

 

A kép csak illusztráció..mondjuk én nagyobbra emlékszem, de nyilván, mert kicsi voltam…

 

Megtaláltam a lovakat… juhuuu..mostmár látom a fejüket is 🙂

a

November közepén mentél el. Első karácsony amit nélküled töltöttem és most a húsvéti ünnepek.

Az ünnepek nélküled üresek és olyan furák…persze a férjem, a gyerekeink jelenléte sokat segít és igyekszik betölteni azt az űrt amit érzek ilyenkor.

Nem könnyű..45 évig együtt ünnepeltünk..a mi sajátos szokásainkkal…hiányzik..most is hiányzik a körömpörkölt amihez mindig ragaszkodtál, a füstöltcsülökbe tekert tojások amit csak te tudtál úgy és olyanra készíteni ahogy én szeretem. A zserbó amit mindig együtt sütöttünk és mindig össze is kaptunk mire elkészült. Ahogy készülődtünk Andiékat várva és a nyüzsit mikor megérkeztek és együtt fogyasztottunk az ünnepi asztalról.

Már sosem lesz olyan a húsvét mint eddig. Más a hangulat, más emberek vesznek körül. Távol az eddigi otthonomtól most ez a húsvét valóban a megújulásról szól. Nem akarok keseregni mert nincs rá okom, boldog és elégedett vagyok. Csak Te hiányzol. Fogok önfeledten örülni az ünnepeknek ígérem, hiszen Te is ezt akarnád tudom. Az idő majd segít. Én úgy gondolom akármennyi idő is teljen el, a lélek legmélyén van egy hely amit soha senki be nem tölthet, nem pótolhat. Egy kizárólagosdággal bíró trón ahová senki nem ülhet.

Ez az anyák helye.

Boldog húsvétot anya!

a

Láttalak önfeledten nevetni, láttalak jókedvűen énekelve táncolni…

Láttalak rettegve aggódni értünk…

Láttalak tömény szeretettel ebédet készíteni…

Láttalak boldogan a kisunokáddal mókázni..

Láttalak fájdalomtól üvöltve sírni…

Láttalak minden szörnyűségből felemelkedni..

Láttalak összeomlani és láttalak szárnyalni…

..és láttalak lassan elsorvadni ..

Hagytad, hogy lássam, hogy fel tudjak rá készülni…

Láttalak némán szenvedni, láttam a könyörgést a tekintetedben… már a szavakat megformálni sem volt erőd..

Néha látom újra, ahogy ülök a kórházi ágyad szélén.. Fogom a kezed, simogatom ráncos, csontos kis ujjaidat.. nézem az ezüstgyűrűd.. mindig rajtad volt..

Lehelletnyi, alig észrevehetően visszasimizel.. amennyi az erődből telik..

Újra gyenge, tehetetlen gyermekként némán kiálltok…- Anya segits!…-. Te ugyanezt teszed -..Lányom segíts.!..-..

És a két hangtalan segélykiálltás valahol a fejünk fölött összeér, összefonódva felhőt képez, majd lassan szertefoszlik…

De nem szólunk, csak a mozdulataink beszélnek..

És jól tudjuk, jól látjuk az ölelkező felhőt.. most újra egyek vagyunk, mint a méhedben anno..

Anya.. fáradt vagyok… annyira nagyon fáradt… Te is gyenge vagy és rettentően meggyötört…

Legszívesebben mellédkucorodnék és úgy feküdnénk békébén, érezve tested és lelked biztonságos melegét….ahogyan Te öleltél féltőn mikor még kicsi voltam. De nem tehetem, csak gondolatban kucorodom melléd…

Néha bántottuk egymást.. kemény pusztító szavakkal.. Tehetetlen dühünkben egy – egy pillanatra elfelejtettünk szeretni.. Bocsáss meg érte!..én is ezt teszem.

Néha mikor belépek a lakásba, még látlak ahogy üldögélsz az ágyon hajlott kis hátaddal, lóbálod a lábaid mert nem ér le.. Nagy a hajad.. De most sem engeded hogy levágjam.. Elfeküdted és viccesen, féloldalasan az égnek áll. Hátul a tarkódnál még mindig fekete haj nő.. Sosem őszültél meg teljesen.. Mosolyogva beszélsz…. Jó a kedved…

 

Így emlékszem rád. Így akarok emlékezni rád.

Aludj hát, pihenj. Többé nem kell aggódnod értem. Én jól vagyok.

Az első karácsonyom nélküled..

Nehéz lesz és szomorú…

Tudom, útálnád ha sírnék.. Egy anyának pokoli kínszenvedés a gyermekét sírni látni…Már én is tudom.. Nem akarok fájdalmat okozni…ígérem erős leszek!

Mert Te megtanítottál felállni, túlélni… mindig és minden helyzetből.

Nem tudtam neked személyesen elmondani milyen mérhetetlen hálás vagyok mindenért amire tanítottál és felneveltél, odaadóan gondoskodtál amíg tehetted. Nem mertem, mert féltem azt hiszed búcsúzom…

De nem búcsúztam még el…

Karácsonykor elengedlek ígérem..ígérem!!

Pihenj végre!! Pihenj!

 

Áldott karácsonyt Anya!

Szeretlek!

Örökké!!!

a

Negyven felé

Szeptemberben 40…. Negyven felé valahogy összeolvadnak a dolgok. Események és emberek folynak egymásba. Néhányuk teljesen homályba vész. Némelyek túlságosan is elevenen élnek, bevésődtek élesen, tisztán és keményen cizellálódtak arra a helyre, ahová azt rejtjük el, amit érdemes megőrizni.

Felvillanó képkockák….

Kb. 3 lehettem, de emlékszem a Jaminai harangszóra, a Kun utcai földes út porának illatára, ahogy a déli napsugár perzseli. Évekkel később a 4-ik emeleten a plafonig érő színes fényekkel díszített karácsonyfa illatára, a fényes gömbökben viccesen eltorzult tükörképemre…

A nyomasztó hangulatú évzárókra, ahol órákon át vigyázzba állva kellett hallgatnunk a korunk eszméit magasztaló érzéketlen hangszóró recsegő hangját, ami több száz nyakkendős diák felett suhant el és az utolsó szóvégek erejüket veszítve pattantak vissza az ódon iskolaépület faláról. Nem volt évzáró ünnepély, ahol legalább tucatnyian ne ájultak volna el.

Emlékszem a régi gyorsvonatkupé jellegzetes szagára, a piros műbőrülés keménységére, a fülkékben lévő tükrökre, amit az idő barna foltjai használhatatlanná tettek. A vonat kerekeinek kattogására, a fékek csikorgására. Az érzésre, amikor beértünk Pestre – ahol minden nyarat töltöttünk testvéremmel majdnem 8-os korunkig -. Ahogy közeledtünk az állomásra lehúztuk a vonatablakot, hagytuk, hogy a menetszél borzolja a hajunkat. Mindig mélyet szippantottam a szmogos pesti levegőből, ami ugyan a tüdőmnek nem, de a szívemnek jó tett. 3 hónap múlva visszafelé a csabai otthon illatára, a mozgalmas nyári napok után a megnyugvást hozó otthon monotóniájára…

A nagy beszélgetésekre, a barátságokra, szerelmekre, amikor még szégyelltük ezt a nemes érzést és amikor már nagyon nem… Emlékszem a csókokra, szenvedélyes és kevésbé szenvedélyes szerelmekre, „világvégekönnyekre” és olyan pillanatokra, amikre ha visszaemlékszem olyan érzés tölt el, hogy – „igen… beteljesült a létem” –.

Jó és rossz döntésekre, amik meghatározták a további éveket, amelyek akkor, abban a múlandó pillanatban, akkor, abban a tűnékeny pillanatban helyénvalónak tűnt…. úgy tűnt..úgy tűnt… hmm..

Negyven év… Negyven év…Egy élet fele, ami úgy suhant el, hogy az ember észre sem vette. Ennyi év alatt kell megalapozni a következő negyvenet. De mikor nő be az ember feje lágya kérdem én? 20 évesen, 30? 40? Benő egyáltalán valaha? Vagy csak egy nap feleszmél, hogy az idő elrohant mellette?

Kétségbeejtő amikor az ember lelke még nem érzi az időt, de a tükör nem hazudik és újra meg újra szembesíti, hogy a test órája már visszafelé ketyeg .

És a smink már nem takarja el az addig megéltek nyomait.

Nem szoktam ezen rágódni, nem szégyellem a korom.

Csak néha egy-egy röpke pillanatra jut eszembe, hogy letettem-e valamit az élet asztalára, vittem-e valamire, ami miatt valaki büszke lehet rám?

….

Szeretnek-e azért, aki vagyok és azért aki nem?

….

Nem tudom a válaszokat, de ha Isten is úgy akarja talán van még pár évem erre. Még bármi megtörténhet. Az egyik legszebb kor, a kiteljesedés kora.

És útálnám, ha a további életemet az emlékeimből kéne élnem.

Nincs zárszó….

2011.május 11.

 

 

 

 

 

 

Ballagás

 

Túl vagyunk az első ballagáson. Május 21-én egyetlen óvodás kisfiam ünnepélyes keretek között jelképesen elbúcsúzott az óvodától.

Már jó pár héttel az esemény előtt készültek a gyerekek. Mivel anyukám erkélye közvetlenül az óvodaudvarra néz, tekintettel arra, hogy viszonylag sok időt töltök nála, számomra az anyák napi-, évzáró, vagy egyéb esemény műsora nem túlzottan nagy meglepetés. Közvetve ugyan és messzebbről, de részt veszek a próbákon. Egyedül a néptánc műsort nem tudtam meglesni, pedig sokszor lesben álltam, hátha sikerül. Nem sikerült.

 

Kicsit tartottam ettől a délelőttől, ugyanis ilyen eseményeken könnyen elérzékenyülök. Minden évzárón meghatódtam, már attól, ha megláttam a fiamat ünneplő ruhában. Nagyon összpontosítanom kellett, mert már az első évben megsirattam a ballagókat, utána pedig menetrendszerűen minden évben. Belegondolni is borzasztó volt, hogy mennyire ki fogok készülni, ha majd az én gyermekem búcsúzik.

De megfogadtam, kemény leszek és nem borulok ki. Káosszal kezdődött az egész. Mikor megérkeztünk már tömeg volt, alig találtunk el a csoportszobáig.

Közben anyukám elveszett, kétségbeesve rohangáltam fel-alá, de nem találtam sehol. Féltem, hogy rosszul lett, de szerencsére később meglett. Kiderült, hogy lecsapott az első ülőhelyre amit meglátott és ott várt, csak én a sok kerülötteálló embertől nem vettem észre.

Kicsit megnyugodva álltam a többi anyuka közt, mire rájöttem, hogy a 10 centis tűsarkú szandál egyáltalán nem kompatibilis a gumitéglával. Próbáltam egyenesen és némileg elegánsan állni és az öltözékemhez illően viselkedni, de igen nagy erőfeszítésbe tellett nem imbolyogni. Olyan volt, mintha folyamatosan mozogna alattam a talaj, pár pillanatra fel is idéződtek bennem az ifjú kori tivornyáim, mikor mondjuk így: hullámzott az út…

Nálam volt a fényképezőgép és kísérletet tettem megörökíteni a pillanatot, de tekintve, hogy óriási tömeg mögött imbolyogtam, még a 10 centis sarok ellenére is  mélyebben helyezkedtem el ahhoz, hogy fotózni tudjak. Azért nem adtam fel olyan könnyen, megpróbáltam magasba emelni a gépet, ami nem egy zsebfényképező. Fél kézzel a fába kapaszkodva, instabil lábakon állva, másik kezemben a 2 kilós géppel nyújtózkodva bár, de akartam.  A súlya miatt kitekerte a csuklóm, de mindegy is, mert olyan kicsi a kezem, hogy a rövid ujjaimmal amúgy sem értem el az exponálógombot rendesen. Nnnna, mostmár van pár sorozatképünk az óvodaépület falának egy részletéről, valamint az ablakának a sarkáról. De ezt csak én tudom, hogy mi is valójában.

Ezen úgy felmérgeltem magam, hogy egészen előre furakodva a középen szereplő gyerekek közé álltam és onnan fotóztam. A népi táncból sajnos semmit sem láttam, csak a gép monitorán keresztül szaggatott pillanatképeket. Mire vége lett megérkezett a férjem én pedig azonnal átpasszoltam a továbbiakban fotózással kapcsolatos feladatokat. A többi műsorból nem láttam és nem hallottam semmit, de nem baj, legalább nem sírtam a szövegtől.

Ebben az oviban van egy nagyon kedves szokás, mégpedig hogy a ballagók kapnak egy-egy színes, gázzal töltött luft, amit a dombról egyszerre, jelképesen útnak eresztenek. Nagyon szép látvány, ahogy a sok színes lufi először egy csoportban tör az ég felé, majd lassan különválva szállnak ki-ki a maga útján,… egészen magasra…, hogy már csak apró színes foltokban látható.

Nnna, ott azért kicsit eltört a mécses. Nem tudom, ki találta ki ezt a szimbólumot, de nagyon hatásos. Ahogy néztem a tovaszálló léggömböket tudatosult bennem, hogy most valóban lezárult valami. Az igazán gondtalan óvódás gyermekkor egy szakasza. Persze továbbra is gyerek marad a gyerek egy darabig, de már nem csak játékból, pihenésből fog állni az élete és ő még nem is érti, hogy szeptembertől megváltozik sok-sok minden. De ebbe nem akarok belemerülni, a lényeg, hogy csak kicsordult a könnyem, miközben néztem a lufikat amíg el nem tűntek a házak mögött.
Gyorsan megráztam magam, már hiúságból is. Én egyébként nem értem. Vannak olyan nők, akik úgy tudnak sírni, hogy közben szépek maradnak. Háááát, én sajnos  genetikailag a másik kategóriába tartozom. Nekem az első könnycseppnél bepirosodik a szemem fehérje, kivörösödik az orrom és olyan zöld lesz a szemem, hogy olyan szín nincs is. Meg persze a sminkemmel is vigyázni kell, mert nem vízálló. Másik oka, hogy visszafogtam érzelmeimet az épp a gyerekek iránti lojalitásom. Szóval ha én sírok, az rajtam meglátszik még akkor is, ha már rég nincs semmi bajom. Ilyenkor nagyjából úgy festek, mint a vérfarkas a teliholdnál, közvetlenül átalakulás után csak szőr és karmok nélkül.  Szimplán nem akartam, hogy a gyerkőcök féljenek tőlem. Utána bevonultunk a csoportszobába és a gyerekek elmondták a búcsúverset, egy-egy szál rózsával és puszival megköszönték az óvónéniknek és a dadáknak az elmúlt 4 évet. Na, itt már aztán majdnem mindenki zokogott én viszont tudatosan nem koncentráltam a szövegre, hanem magamban énekeltem, ezzel elterelve a figyelmemet.

A gáz az, hogy az első dal ami eszembe jutott, az “Árkot ugrott a szúnyog, eltörött a lába” című gyereknóta vagy mi. Gondolatban kerestem másikat, de az a rohadt szúnyog többé nem hagyott békén és a ballagás végéig szívta a vérem. Még másnap is folyton ez a dal járt az eszembe.

 

Utána kint az udvaron volt még egy kis evi-ivi, zsákbamacsek, kicsit még szaladgáltak a gyerekek, beszélgettünk, majd felmentünk ebédelni anyukámhoz. Még jó, hogy közvetlenül az óvoda mellett lakik, így messzire nem kellett mennünk.

Ennyi. Hétfőn minden visszaállt a régi kerékvágásba, járunk a nyár végéig tovább az oviba.

Bár úgy tűnik, hogy érzéketlenül és megkeményedett szívvel éltem meg a ballagást, most elárulom, hogy egyáltalán nem így van. Nagy változás ez mindannyiunk életében, egy sokkal keményebb időszak kezdete Kristófnak és a társainak az első igazán nagy lépés a való világ felé. Nekünk szülőknek pedig egy szorongásokkal teli korszak és az attól való félelem, hogy lesz-e erőnk úgy elnavigálni egy kis embert, hogy ebben a kemény és kegyetlen világban megállja majd a helyét úgy, hogy a szíve is a helyén maradjon..
Hát igen. Ez a mi dolgunk, a mi felelősségünk. Ők most még nem értik, de 20-25 év múlva szeretném, ha a fiam úgy emlékezne majd vissza ezekre az óvódás évekre, mint én és a hajdani csoporttársaim, olyan nagy szeretettel és jó szívvel, még ma is szívesen felidézve azokat.

 

Így legyen. Így lesz.

 

2011. május 24.

 

Néha jó… Néha kell…

Néha jó. Néha kell.

Néha jó semmit sem csinálni, néha kell csak  egyszerűen lenni és ezt a létet meg is élni.

Csak elnyúlni az ágyon és bámulva a plafont figyelni a gondolatokat.

Hogyan cikáznak, hogyan szaladnak keresztbe-kasul a történtek egy-egy apró mozzanata, darabkája és figyelni milyen érzést vált ki egy pici részlet. Megtalálni bennük az összefüggéseket és a logikát, ami néha nagyon nehéz.

De néha jó és néha kell elfogadni, hogy olykor tehetetlenek vagyunk és felismerni, hogy nem fontos mindig erősnek és tettre késznek lennünk.

Néha jó és néha kell, hogy beismerjük a hibáinkat és a rossz döntéseket. Néha jólesik elgyengülni és felismerni, hogy a szívünk megszakad, és a lélek terheinek luftballonja előbb-utóbb túlfeszül és szétdurran.

Néha jó és néha kell, hogy magunkba rendezzük a az emberi, a baráti kapcsolatainkat és felfedezzük ebben a valódi értékeket és néha kell, hogy belássuk, nem minden az, aminek látszik és nem minden úgy van, ahogyan azt mi gondoljuk.

Néha jó. Néha kell, hogy merjünk nagyot és merészet álmodni és néha jó, néha kell, hogy a reméljük a reménytelent.

Néha jó rájönni, hogy a világnak nincs vége csak mert pillanatnyilag úgy érezzük és néha kell, hogy rájöjjünk, tulajdonképpen minden rendben.

Néha jó és néha kell ezért hálát adni, amiért még egyáltalán élünk, hogy dobban a szívünk és mozog, működik minden testrészünk, hogy fedél van a fejünk fölött, , hogy van mit ennünk hogy egészséges,  értelmes gyermekünk mellettünk szuszog, hogy van szerető családunk és az igaz barátaink megértenek és mellettünk állnak akkor is, ha tulajdonképpen meg sem érdemeljük.

Néha jó és néha kell erőnkön felül, teljes meggyőződéssel hinni a hihetetlent és néha jó, néha kell félretenni a sérelmeket, mikor emiatt eltaszítanak és kinevetnek.

Néha jó és néha kell a sorok között olvasni, mert a mai világban nem érünk rá csak elnyúlni az ágyon és bámulva a plafont figyelni a gondolatokat…

Folyton rohanni kell és teljesíteni, helytállni a munkában, a gyereknevelésben, a háztartásban, a kapcsolatainkban, megfelelni a társadalmi elvárásoknak, folyamatosan döntéseket hozni, mint egy nagy mókuskerék, amiből nagyon nehéz kilépni. Hiszen olyan gyorsan pörög, hogy úgy gondoljuk, ha kilépünk belőle, összetörjük magunkat, mert olyan erős lendületben van, amit képtelenség megállítani. Pedig ezt a mókuskereket mi magunk hajtjuk. Nem merünk lassítani, mert azt gondoljuk lemaradjunk, lépést kell tartanunk, különben elveszünk.

Néha jó és néha kell kiugrani a kerékből, egy percet szakítani és figyelni a gondolatainkat, magunkba nézni és meglátni a rosszat és az értékeket. Hibáinkat és erényeinket.

Néha jó és néha kell merni segítséget kérni, mikor fogytán a hitünk hogy mindezt meg tegyük és meg is éljük.

Néha jó. Néha kell. Csak elnyúlni az ágyon és bámulva a plafont figyelni a gondolatokat…

Néha jó és néha kell ebből is új erőt meríteni.

 2011. március 7.

2010.december 11.szombat

Ma sem történt semmi különleges, említésre méltó esemény. Átlagos szürke nap volt.

Este, viszont ahogy húztam le a redőnyöket, láttam, hogy esik a hó. Nem az a szép, csendes, nagy pelyhekben hulló hóesés volt, hanem apró szemű, sűrű hózápor, amit igen erőteljesen fújt a szél.

Kint az utcán valószínűleg nem lenne túl nagy élvezet megélni az eseményt, de így az ablakon keresztül hosszú percekig el lehet bámulni a nagylámpát a ház előtt, ahogyan megvilágít egy darabot a sűrű hóesésből, kiragadva egy részletet a történésből, hogy innen belülről is részese lehessen az ember.

Ennek számomra van egy különleges hangulata, ami a gyermekkoromra emlékeztet és roppant jó érzéssel tölt el. Amikor a földszinten laktunk és az ablakunk előtt a sárga fényű utcai lámpákat felkapcsolták, sokszor könyököltem az ablakban és néztem ezt a meleg fényt, meg a körülötte zajló eseményeket. A szemben lévő tízemeletes háztömb fényeit, ahogy sorban kapcsolódnak fel a villanyok, azután újra elsötétülnek, máshol felgyulladnak és újra lekapcsolódnak. A hatalmas épületekbe összezsúfolt “otthonkockák” sokaságát. Innen  olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnik, mégis minden egyes ablak mögött egy külön saját menedék…., külön saját életút, sors, szenvedés, öröm, szenvedély, boldogság, betegség, remény, szeretet és gyűlölet lakik. Emberek, akik innen indulnak reggel a szokásos mókuskereket taposni, és ide jönnek vissza a saját bútoraik, tárgyaik, családtagjaik közé nyugovóra térni. “Otthonkaptár”. Nagyon groteszk látvány innen alulról… Néha elkapni az ablakok mögött egy-egy mozdulatot, ahogy valaki behúzza a sötétítő függönyt, a konyhában iszik egy pohár vizet, vagy épp nyitja, vagy csukja az ablakot, vagy csak egyszerűen az ablak előtt állva bámulja a szemben lévő háztömböt és nézi hogyan gyulladnak fel és húnynak ki a fények a mi házunkban…Él.. Létezik és ugyan olyan ember mint én, mint bárki más, aki ugyanazokat az egyszerű hétköznapokat éli ugyanolyan egyszerű lakásban… És ez engem mindig megnyugtatott. Ezt legszívesebben télen szerettem művelni, mert az külön öröm volt számomra, hogy csak belegondoltam abba, mennyire jó, hogy az ablak ezen a felén vagyok és nem a szakadó hóesésben mínusz 15 fokban.

De bárhol is vagyok, valahányszor esik a hó és sárga fényű lámpát látok ahogyan megvilágítja a hópelyheket, eszembe jut, amikor Andival télen a hóesésben csúszkáltunk a házunk előtt egy hosszú jégen épp egy ilyen lámpa fénye alatt. Nem fáztunk, pedig hideg volt, nem érdekelt semmi más, csak a jég, a csúszás. Senki sem volt már az utcán csak mi ketten. Nagyokat kacagtunk amikor elnyaltunk és felsegítettünk egymást. A csendes estében pedig visszaverte a hangunkat a panel amikor Anyunak kiabáltunk, hogy “csak még 5 perc”…

Amikor néha belegondolok abba, hogy milyen megélni csak és kizárólag a jelent, a pillanatot, mindig ez a jelenet jut eszembe. Amikor nincs semmi és senki más, nincs múlt, és nincs jövő, nem érdekel, hogy mit fogunk enni, hogy kész van-e a lecke, semmi… Csak a jég, a csúszás, a hóesés, a fény, Andi, aki felsegít ha hanyattvágódom..Minden egyes mozdulatot, minden apró történést megéltünk.. nem csak úgy megtörtént, hanem meg is éltük…

Ez számomra egy olyan mély benyomás, ami valószínűleg végigkíséri az életemet és valahányszor egy utcai lámpa fényénél hóesést látok, ennek a gyermekkori eseménynek a láthatatlan puha keze gyengéden végigsimogatja a szívem.

Ahogyan azt ma is tette, amikor kinéztem az ablakon.


Csak hazudtam, hogy nem emlékszem. Igenis emlékszem Rád.

Gyerekek voltunk. Szertelenek, kalandorok. Vagánykodtunk és felelőtlenül dobálóztunk a szavakkal. De belül szorongtunk és féltünk, és éretlenül nyíltunk meg az ismeretlen világnak. Nem „jártunk”. Megijedtél. Tőlem? Magadtól? A helyzettől? Az érzéstől? A vágyaidtól? Akkor még nem értettünk semmit. Elszaladtál.

Néha még láttalak, néha még láttál. Mással. Sírtam. Talán te is.

De többé nem is beszéltünk. Hosszú, hosszú évek teltek el. Nem láttalak és te nem láttál. Éltük az életünket, harcoltuk a harcainkat, egyszer ezer fokon égtünk, máskor gyászoltunk, mint mindenki más. Nem tudtam, hogy kerestél. Sokat, sokáig. És megtaláltál.

25-30 év után rámtaláltál.

Ajándékot hoztál….amitől felrobban az agy, s a szív… Az ifjúságunk sallangmentes, kristálytiszta pillanatait. Amikor megszűnik a külvilág és semmi, de semmi nem számít csakis az a pillanat amikor két lélek eggyé válik csupán attól, hogy egymás szemébe néz. Amikor megszűnik a gondolat…az aggodalom. Amikor képtelen vagy arra gondolni mi lesz…csak arra, ami most van. Akkor. Abban a pillanatban. És azt kívánod, bárcsak örökké tartana.

Váratlan apró, gyöngéd csókot nyomtál a számra és azzal a lendülettel elszaladtál. Újra. Mint régen. Tőlem…?Magadtól…?A helyzettől…? Az érzéseidtől..? A vágyaidtól…? És én csak néztem utánad ahogy belefutsz az esőbe és szaladsz zsebre dugott kézzel, nyakadba húzott kabáttal a lehető legkisebbre összehúzódva, hogy ne ázz meg. De én tudtam, hogy nem azért mert attól félsz vizes leszel. Még utánad szóltam, de már nem hiszem, hogy hallottad.

Felkavartuk a gyermekkorunk tavának rég leülepedett homokját. Egy ideig még kavarog és ide-oda sodródik a víz hullámaiban, majd szépen lassan, lassan szemenként újra az aljára ér.

És akkor majd megnyugszik a szív.

A mi tavunk, a mi homokunk újra mozdulatlan lesz.

És minden megy tovább….de a lélek gazdagabb lett…

Köszönöm

Halmstad Sunset Couple

2011.június 6. hétfő

Este. Elhalkuló városi zajok. Kipp-kopp, kipp-kopp… A csendben csak a tűsarkú cipőm koppanásait verik vissza az álmos házak falai.

Langymeleg szellő kap a hajamba, jólesően végigsimogatva az arcom. Kipp-kopp.Már égnek az utcai lámpák, foltokban megvilágítva a keskeny járda egy-egy részletét. A lombos fák törzsét, az út széli bokrokat, az apró fehér százszorszépeket, amelyek most még összezárt fejjel alszanak, hogy reggel, mikor megérzik a nap melegét, majd lassan újra kibontsák szirmaikat és kiteljesedve megnyíljanak a világ felé.

A szél újra végigsöpör, finoman megrázva a fák leveleit. Szeretem ezt a különleges hangot. A szellő egy összegyűrt papírdarabot görget át a járdán. Látszik, hogy kézírás van rajta. Talán egy bevásárlólista, egy név, vagy telefonszám, esetleg valaki életének legfontosabb, titkos vallomása, gondolata.

Ki tudja…..

Ami egykor valakinek valamiért fontos volt, most csak egy gyűrött papír.

Másnak ez csak szemét…

Figyelem, ahogy játszik vele a szél. Dobálja kénye-kedvére, megállítja, néha felkapja, majd újra földhöz csapva görgeti tovább, amíg egy fa tövében oltalmat találva megáll. Itt biztonságban van. Egészen addig, amíg egy oldalszél újra ki nem mozdítja és ismeretlen helyekre sodorja, amíg csak el nem enyész.

Kipp-kopp… a házak felől felsíró kisbaba hangja. A kandeláber sárga fénye jóleső érzéssel tölt el. Figyelem, ahogy elhaladok mellettük, testem árnyéka hogyan rajzolódik ki, nyúlik meg a lábam alatt egészen előre, magasra, majd zsugorodva kúszik oldalra, onnan lopakodva a hátam mögé…

Kipp-kopp, …

…Azután újra az árnyékomon taposok…

Egy macska ugrik ki a bokorból, vinnyogva szökell át előttem, a frászt hozva rám. Megtorpanok és egy pillanatra megszűnik a kopogás. Csend. Csak a tücskök ciripelnek kitartóan. Mesze az út felől elhaladó autó hangja. Kipp-kopp, kipp-kopp…Ez a hang már szinte hozzátartozik ehhez a járdaszakaszhoz, amin annyiszor, de annyiszor kopogok keresztül.

Az ütemes lépteim könnyű dallamnak hangzanak, de ezeknek a lépéseknek igazi súlyát csak és egyedül én tudhatom.

Sietnék, de képtelen vagyok, gyorsítanék, de egyre csak lassulok. Szeretem ezt a helyet. Mintha egy erdő titkokkal teli ösvénye lenne a dübörgő város közepén.

Most jól vagyok. Még maradnék kicsit..

A járda, a fák, a bokrok, a hangok, a fények és árnyékok, még a szemét is hozzám tartoznak.

Szél… Újra hátralebbentve hosszú hajamat, az arcomba kap, amitől hirtelen kijózanodik az elme és egy pillantás alatt visszarepít a gondolatok világából a rideg valóságba.

Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp-KIPP-KOPP….

És mostmár a múltban eddig meg nem tett lépéseim koppanásai őrjítően visszhangoznak a fejemben…

Kiérve a fák biztonásagos öleléséből megérkezem az egyhangú, nyomasztó és szürke háztömbök közé. Itt már nagy a fény, szinte nappali. Még egyszer visszanézek a keskeny ösvény felé, szinte hallom a saját lépteimet.

Ebben az egy perces szakaszban annyi, de annyi inspiráció van, mély gondolatokat ébreszt, ahol megszűnik az idő és egyetlen perc alatt hosszú, beláthatatlan évek történesei pörögnek.

Felidézve a múltat, elemezve a jelent és latolgatva a jövőt.

Hogy hátam mögött hagyva ezt a rövid, de tartalmas szakaszt újra kilépjek a valóságba -, ahol görcsbe rándul a gyomor -. erőt merítve ebből az egy percnyi időutazásból.

Olyan ez, mintha egy másik világba léptem volna át. Mintha két világ lenne, két valóság.

De vajon melyik az én valóságom?

Talán mindkettő? Talán egyik sem…

ösvény

Such Tamás cikkéhez…

2016.február

Amikor szürke, rohanós, gondterhelt hétköznapokon találkozván számtalan ismerős és ismeretlen arccal, egy rövid, sokszor csak illemből, vagy rutinból elhangzó szócska néha igenis komoly jelentőséggel bír. Ez a szó a SZIA. Jimmy „szia”-ja nem csak egy jelentéktelen rutinüdvözlés. Ebből a röpke szia-ból minden egyes alkalommal erőt merítek, ami akár egész napra kitart. Nem tudom mi a titka, de biztos vagyok benne, hogy aki ismeri Őt, sokszor ugyanígy érez. Van benne valami tiszteletre méltó, ami előtt az ember lélekben meghajtja a fejét. Amit ő csinál, amit Ő képvisel, számomra az egyik legalázatosabb, legmagasztosabb dolog. Másokért, mások jókedvéért, öröméért, szórakoztatásáért jelen lenni, órákra, percekre, tűnő pillanatokra elfeledtetni velük a mindennapi gondjaikat, nyomorukat, kiszakítani a monotóniából, elrepíteni egy másik, gondtalan, könnyed világba. Nem szuperhős, aki látványosan megmenti a világot a katasztrófáktól, nem önfeláldozó önkéntes aki afrikai gyermekeket ment meg az éhhaláltól. Hétköznapi, halandó ember, mégis missziós. Ő a mi gyermekeinket eteti apró, lélekfelszabadító falatokkal. Lehet másnak ez baromság és eltúlzott, de szerintem ez igenis nagy dolog. Nemrég részt vettem egy batyus bálon, ahol ő volt a „porondmester”, Jimmy „vitte”a műsort, az estét. Az ő jelenléte, személye pár percre ismét elgondolkodásra késztetett. Csak rövid, tűnő gondolatok, benyomások ezek. Ha mindenki csak egy-egy másodpercre az ember mögé gondolná a célt és az abban rejlő erőt, lehet, hogy jobb lenne picit a világ. Nem tudom. De az ilyen emberkéket meg kéne becsülnünk. Erkölcsileg, anyagilag egyaránt, mert amit ő ad az megfizethetetlen. Én sajnos nem tudom anyagilag támogatni, ha tehetném és csak ezen múlna az új „projekt”, az álmai, célja megvalósítása, már „készen” lenne. Nem szabad hagynunk, hogy egy ilyen értékes és fontos ember megfáradjon, csak mert mi közönség csak vesszük az adást, megköszönjük, mert azért jól neveltek vagyunk…es megyünk tovább a dolgunkra, mintha csak ez úgy járna nekünk. Nem jár! Áldásként kaptuk őt és épp ide, Békéscsabára, Ő a miénk, örüljünk, hogy mi kaptuk Őt és támogatnunk kell, ki, milyen eszközzel tudja. Aki megteheti anyagilag is, személy szerint úgy gondolom, hogy akinek fontosak a nem csak azonnali, kézzel fogható értékek, az egyik legfontosabb befektetés, a jövő generációjának adható kincs. Megtérülnek. Bennük. És a leendő gyermekeikben.

Nem ismerem jól Őt.

Nem tudom valójában ki Ő.
De ezt gondolom.

Ezt érzem.
És pont.

 

http://hir6.hu/cikk/118677/thank_you_johnny_thank_you_jimmy

Békéscsaba. Kórház .Sürgősségi ügyelet. Este fél 9. Barátnő. Bokatörés.. Betegfelvétel – üres. Telefoncsörgés. Senki sem veszi fel. Kb.10 ember. Vegyes korosztály. Kicsi gyerek kartöréssel, középkorú férfi sántít, mentő fekvő beteggel, idősebbek stroke tünetekkel. Stb…

Várunk. Ügyeletes orvos 1. 21 óra. Senki se be, se ki. Telefoncsörgés. Hiába. Betegfelvétel üres.

Barátnőm ráesett a bokájára, mikor a kisfiával indultak. Nem jutottak messzire, csak a padig, mert rosszul lépett. Nehezen ugyan, de sikerült rábeszélnünk, hogy bevigyük a kórházba megnézetni a fájós lábát. Jöttek a gyerekek is, nem számítottunk több órás bulira. Negyed 11-kor Karcsi hazavitte a gyerekeket, mert kezdtek nyűgösek lenni, valamint nagyon úgy tűnt, hogy ezen a napon a sürgősségi ellátás abszolút szünetel.

Közben beszélgettünk várakozó sorstársainkkal. Egy idősebb asszony stroke tünetekkel jött, az orvos lekezelően beszélt vele és nem értette, hogy a beteg mit keres itt, miért nem a háziorvoshoz ment.. Este. Hm???!!! Átnézte a 2 évvel ezelőtti kórházi kezelésének zárójelentéseit és a vérvétel eredményét átmasolta a jelenlegi jelentésre. Valami infúziót kapott, mentővel hozták,  de vizsgálatok, vérvétel stb. nem történtek – meséli. Az asszony kézfejében lévő kanült ott a váróban, a többiek előtt szedte ki a nővér – vagy ki – és otthagyta. A barátnőm szorította a vattát a helyére, míg el nem állt a vérzés. Telefon csörög. Elhallgat válasz nélkül. Nincs itt senki, nővér eltűnt.

Egy másik jelenet nagyon mélyen megindított

Idős, gyenge, egyszerű bácsi. Csak a törékeny, nálánál alig-alig jobb erőben lévő felesége által támogatva, nagyon lassan, araszolva mozognak. Kora délután óta várják, hogy a mentő, vagy betegszállító végre otthonukba, Tarhosra vigye őket. 4-ig infarktusa után, most egy újabb, valamivel enyhébben volt éppen túl. Kapott egy infúziót és hazaküldték. Semmi megfigyelés. Várjanak. Kint.

.. és Ők vártak… Szótlanul, egymást gyengéd szeretettel támogatva, türelemmel vártak. Bosszankodás nélkül. Szelíden, szinte mosolyogva mesélik, hogy az ápolónő megkérte őket, hogy menjenek ki mert büdösek és húzzák maguk után a csíkot… Mi kb. 10-15 cm-re álltunk tőlük és semmilyen kellemetlen szagot nem éreztünk. Gyuró bácsi. így hívják. Egyszerű vidéki idős emberek. Nyilván nem ünneplőbe öltözve, hiszen élet-halál kérdésekor nem fontos az öltözék. Vagy mégis???

11 óra körül Gyuró bácsi elaludt a váróban. Gyenge csontos karjaival szerető asszonykája térdét átkarolva, ölébe hajtott fejjel elszundított. Hölgye egy kisebb törölközővel takargatta kiszolgáltatott vékony hátát. Kitartóan simogatta, majd késő a nő, a fejét oldalt ráhajtotta a bácsi hátára és így, ebben a megindítóan meghitt pózban olyanok voltak, mint az örökkévaló szeretet szobra.

Gyengéden kapaszkodtak egymásba. Testük mintha csak azt fogalmazná meg a szemnek, hogy jöhet bármekkora vihar, armageddon,  bármilyen katasztrófa, Ők már el nem veszítik egymást soha… és mintha ebben a közönyös, nemtörődöm közegben a túlélést szimbolizálná.

Így, ölelve, némán, belenyugvóan, békésen aludtak. Két védtelen kismadár. Arra gondoltam, hogy milyen törékeny és kiszolgáltatott egy idős beteg ember.. Mégis milyen hatalmas erőt sugallnak Ők így,… itt…, ebben a testhelyzetben.

Ez a gyengék ereje…

Kb egy óra múlva jött egy középkorú mentős, sietős léptekkel. Határozott és durva mozdulattal rábökött az alvó bácsika hátára és ellentmondást nem tűrő hangon szólt, hogy ” – Nnnna, ébresztő, felkelni! -” Nem bírtam ki szó nélkül és hangosan megjegyeztem, hogy “- Milyen kíméletes volt.. -” Visszaszólt, amire úgy reagáltam, hogy Ő is egy beteg ember, könyörgöm… Egyébként nem szoktam véleményt nyilvánítani, de e két ember ragaszkodása olyan sokat mondott nekem, olyan volt, mintha egy lehelletvékony falú üveggömbben kucorodtak volna. És egyszer csak jön egy ember, hatalmas kőkemény kalapáccsal és egy csapással apró szilánkokká törné ezt a tökéletes békét… a legmélyebb szeretet szimbólumát…

Az asszonyka egész napi fáradtságtól nem bírta nagyon felemelni a gyenge bácsi testét, ezért felajánlottam a segítségem. Hárman együtt csoszogtunk lassan, minden egyes lépést előre megtervezve a mentőkocsiig. Éreztem a súlyán, hogy Gyuró bácsi nem is tudna segítség nélkül megállni a lábán,  és nem volt jól. Mentős nem jött elénk. Egészen az ajtóig támogattuk. A házaspár hálás volt amiért nyugtatgattam őket, hogy mostmár nemsokára a saját otthonukban, saját ágyukban pihenhetnek végre. Jól esett, hogy jobbulást kívántak a barátnőmnek. Nekik még erre is futotta. A kocsiajtóban gyengéden lefejtettem  a bácsi kezét a vállamról. A mentős szólt, hogy innen már átveszi és megköszönte a segítséget. Nnna – mondom magamban – ez ilyet is tud?? Nem akartam kötözködni és beszólni, hogy tulajdonképpen az Ő dolga lett volna.. Őszintén remélem, hogy egy röpke pillanatig szíven találta az elmúlt pár másodperc történése. Az ébresztés, a beszólás, a kísérés. A látvány, hogy egy vadidegen szőke apró hölgy nem átall a vállára venni egy állítólag büdös, öreg, papucsos, cicanadrágos, szerintem haldokló embert, akit szinte ellátás nélküli infarktussal hazaküldtek és – remélem haza is jutottak –  így cirka 9-10 óra elteltével.

Én nem vagyok szakmabeli, nem tudom mennyi idő kell, mire ennyire közönyös lesz az ember és tárgyként tud kezelni kiszolgáltatott embereket. Nem is akarom megtudni. Erről nem tudok érdemben nyilatkozni, ítélkezni pedig nincs jogom. Csak felháborított. Vagyis inkább mélyen lesújtott és elszomorított.

Nagyon lassan, de elfogytak a betegek. Közben csörgött a telefon. A betegfelvétel pult újra üres. A telefon többször válasz nélkül némul el. Végre bekerült a kezelőbe a barátnőm. Megvizsgálták és közölték, hogy menjen fel az első emeletre röntgenre, valószínűleg törés. Első emelet. Röntgen. Lelet. Törés. Kettős. Külboka és sípcsont. Vissza a sürgire. Kísérőt most sem kapunk, őt is én hoztam, vittem. Istenem és ha nincs vele senki? Hogy jut fel az emeletre? Hiszen szanaszét van törve a bokája és iszonyatos fájdalmai vannak. Hol vannak ilyenkor a beteghordók? Hol? Vagy úgy vannak, ha van kísérő a beteggel akkor “ezt megúsztuk és szunyálhatunk tovább? ” De még csak meg sem kérdezték, hogy egyáltalán van-e valaki, aki felkíséri? Vagy felajánlanak egy hordszéket…éppen csak szóltak volna hol találunk egyet…Én ezt nem értem…

Fekvő gipszet kapott. 6 hét, utána még 2 hét járó.. Aggódva néztem, ahogy otthon a lépcsőházkorlátba kapaszkodva ugrál fel az egészséges lábával a lépcsőfokokra, maga után vonszolva a legalább 3 kilós “térdiggipszet”. Szerencsére csak a második emeletig. De most sokkal többnek tűnt. Néha megbicsaklani látszott és a karja is elgyengült, ahogy “erejefogyva” húzta fel magát, és nekem a szívem szakadt meg érte. Kb fél 2 körül értünk haza. Azt hiszem a Gyuró bácsiékhoz képest, – mondjuk így – “gyorsan” végeztünk.

Ez csak egy töredéke az elmúlt pár óra benyomásainak.

Békéscsaba. 2011. Kórház. Sürgősségi. Közöny, nemtörődömség, durvaság, gúnyos és sértő megjegyzések a betegek felé. Pedig az ember nem viccből jön ide úgy gondolom. Ilyenkor ijedt és kétségbeesett, kiszolgáltatott és törékeny, aki segítséget, enyhülést remél. De nem ezt kapja, hanem az ellenkezőjét. Miért lesz valaki orvos és miért ápoló, ha az empátia szikrája sincs benne? Talán ez is egy önvédelmi reakció sok-sok év után? Nem tudhatom. Ezt csak az orvosok és az ápolók tudják. Persze egy kórház, egy sürgősségi ügyelet a betegellátásról szó nem pedig szeretetszolgálat. Megértem. Nem kell, hogy megkérdezzék az embereket, hogy kérnek-e egy pohár vizet, vagy vennének-e egy frissítő lábfürdőt, vagy bármi, csak annyit, hogy tiszteljék emberként az egyébként is riadt betegeket. Úgy gondolom ez nagyon sokat számítana.

Úgy aludtam el, hogy Gyuró bácsi és a párja szobrát láttam magam előtt.

A szeretet és az erő szobrát.

Gyönyörködtem benne…

És fájt….

 

Békéscsaba, 2011. Kórház. Sürgősségi…

2010.december

Kristóf 2 hét utan először ment oviba. Várta már és átöltözés után puszi nêlkül szaladt be a csoportba. Előtte való nap nyomtattam neki Toy Story-s kifestőket, de azt nem gondoltam, hogy óvodai tömegfelhasználásra szánja. Hazajövetelünkkor újsagolta, hogy mindenkinek nagyon tettszett vadul neki estek a gyerekek és hogy csináljak még sokat, mert nem jutott mindenkinek, ő sem színezett és különben is, miért csak ennyit nyomtattam..

Hah, kissé felhaborodtam ezen és közöltem, hogy még mit nem! Nyomtassanak az anyukák a saját gyereküknek, a saját költségükön saját kifestőt, mert én ezeket a saját, különbejáratú saját fiam saját szórakoztatására szántam. Nnna. Kristóf végighallgatta a morgolódásomat majd totalis nyugalommal ezt mondta: – Jó anya, de úgy örült mindenki és mekkora szívjóság volt, hogy mindenkinek adtam belőle. Nem????!!! – .

Igen. Szívjósag volt. Erre most mit lehet mondani? Szívjóság. Nem tudom hol hallotta ezt a szót, nem túl gyakran hasznalatos a köznyelvben, amit ráadasul helyesen is értelmez, de örülök hogy ezt mondja és ezt is gondolja.

Néha többet tanulok a fiamtól, mint bárki mástól, mert ő olyan egyszerűen meg tud fogalmazni nagyon fontos és lényeges dolgokat. Még nincs benne a felnőttek túlbonyolított filozófiája, szókincsfitogtató eszmefuttatása, a bonyolult idegen szavak, kifejezések labirintusa, amelyben elveszik a mondandó lênyege.

Neki még elég egy szót mondani, és az üt.

Vajon újtatanulható-e ez a fajta gyermeki egyszerűség, ami megragadja a lênyeget és mellébeszélés nêlkül is hat? … Nem hiszem.

Szívjóság… Azóta is ízlelgetem ezt a szót és előttem van a fiam csinos kis pofija, ahogyan áll a konyhaajtóban. Ahogy tágra nyílt szemmel várja a dícséretem, hogy jól cselekedett. – Nem?- kérdezi mégegyszer. – Az volt kicsim, szívjóság. – mondtam. Szégyelltem magam a kirohanásért. Lehajoltam és adtam neki egy nagy puszit.

Mekkora erő rejlik ebben az egyszerűségben.. Büszke vagyok a fiamra.

 

 

2010.december 9. Csütörtök.

Ma kellett visszamennünk Kristóffal a doktornénihez. Végre túl vagyunk a báranyhimlőn és két hét szobafogságon. Kristóf nagyon jól viselte, nem szenvedett, nem lázasodott be, nem jött ki még több pötty rajta, nem vakarózott. Nem nyafogott, nem volt nyűgös, nem hisztizett amiért otthon kellett kuksolnunk. Na de nem úgy az anyja!!! De végül is eltelt és átvészeltük…-tem.

Kristóf futott a rendelőig és szaladt hazáig is. Szegénynek akkora mozgáshiánya volt, hogy lövésem sincs hogyan bírt egyaltalán megállni, mikor megérkezett. Na jó,…azért nem csak s bezártság miatt, hanem mert az éjjeliszekrényemben talált egy lépésszámlálót, amit még ásványvizes cimkékkel nyertem. Tök jó találmány, lépést számlál, rádió, óra, stopper, kalóriaégető-számláló és még hasonlók, de én évek óta nem jöttem rá, hogyan kell használni.

Kristófom 6 éves, de ő azonnal megfejtette. Mindent megmér és kapásból levassa az eredményt. Igaz, hogy általaban az időt mutatja, de ez egy Mészaros Kristóf kaliberű emberkének nem okoz gondot, ő a szimpla óraállásból, ráadásul még a nyári időszamítás szerinti időből (tél van) is meg tudja állapítani, hogy az adott útszakaszon milyen sebességgel futott, ezalatt hányat lépett, Zsóka kocsija mennyivel megy, meg hányat lendül a karja gyaloglás, futás közben.

Azt hiszem, az ilyen haszontalan elfoglaltságokban való elmélyülést tőlem örökölte. Többször azon kapom rajta magam, hogy egy helyiségben ahol több színű burkolókő van, megszámolom, hány ilyen, hány olyan színű található. Vagy csempe. Hányat kell lépni a kukáig, egy perc alatt hányat pislog valaki(pl.orvosi rendelőben varakozva) megszámolom a lépcsőket, hasonlókat. Teljesen mindegy,értelmetlen. A poén az egészben az, hogy az elején még komolyan is gondolom és hatarozottan érdekel az eredmény. De megjegyezni már nem tudom. Sokszor előfordult, hogy büszkélkedni akartam vele, mekkora feladatot hajtottam végre, micsoda koncentració- és időáldozatot hoztam ennek érdekében, de addigra konkrétan elfelejtettem. Annyira viszont nem érdekel, hogy újra kezdjem.

Mostanában már nem vonz az ilyesmi. Két dolog miatt lehet. Vagy megkomolyodtam, vagy csak ritkábban járok olyan helyen, ahol megszámolni való akad.

Szerintem ha csempegyárban dolgoznék, előbb-utóbb kihalna belőlem ez a fajta érdeklődés.

Kíváncsi vagyok, Kristónál ez mennyire komoly.

A lényeg az, hogy bárányhimlős már nem lesz!!!!