‘Konnyedebbek’ kategória archívuma

Ma – teljesen váratlanul és összefüggeéstelenül az elmúlt napok törtenéseivel, gondolataival  -, bevillant egy gyermekkori emlék.

Növéremmel a gyermekéveink szünidejét Budapesten töltoöttuk a nagymamánknál. Az egész nyarat. Két hét után persze kiakadtunk és Mami felváltva próbálta felszárítani keserves könnyeinket amiket a honvágy fakasztott. Nyilvanvalóan az, hogy szüleink majdnem minden hétvegén felutaztak meglátogatni, valamit az, hogy Mami eréjen felüli erőfeszítéseket tett azért, hogy bennünket minden áldott nap lefoglaljon és szórakoztasson, a hátralévő időben feledtette velünk a honvágyat.

Esős, borongósabb napokon jártuk a mozikat. Borzasztó sok filmet láttunk, voltak napok, mikor reggel elindultunk a délelőtti matinéra, átszeltük a várost és délutan még két moziba beültünk.Útközben leültünk egy padra és elfogyasztottuk amit Mami korán reggel elkészített ebédet. Nem átallott hajnalban, amikor mi még aludtuk rántott csirkecombot sütni, hogy egész napra kitartson.

Voltak múzeum hetek, ilyenkor minden érdekes múzeumba elmentünk, minden évben meglátogattuk a híresebb várakat, a hajókirandulás elmaradhatatlan volt, Szentendrei Skanzen, Farkasréti temető, srandok….Budapestet és környékét minden évben “bejártuk”. Voltak napok, mikor csak úgy villamosoztunk, vagy HÉV-eztünk, volt hogy metróztunk céltalanul. Felültünk egy-egy kiválasztott járműre és végallomásig mentünk vele, utána vissza.. Volt villamos nap, troli nap… és bámultunk ki az ablakon… esténkent kirakatnézo körúton voltunk, szerettem a fényeket és számoltuk a kutyákat.. akkoriban szinte mindenkinek uszkárja volt..fehér. vagy szürke. És ugyanolyan fazonra volt nyírva..Az volt a divat.

Felejthetetlen élmenyek, kalandok.. De.. mikor épp nem utaztunk, vagy moziztunk, akkor játszótereztunk. A városligeti, népligeti napok hangulatát ma is érzem ha erre gondolok. Andival kifulladásig tollasoztunk a tollaspályán, ping-pong-oztunk szabalyosan, pontozva, vagy ha elfáradtunk és az idő is engedte – meg persze Mami -, akkor sikongatva ugráltunk a ligeti gyönyorű zöld, frissen nyírt pázsitot öntözö vízsugarak elől, ami körbe forgott és a két karjaból kiáradó vizet ritmusosan, másodpercenként szétporlasztotta.. Istenem, most is hallom a hangját és érzem a friss, nedves fű illatát…

A közelben a TV székház előtt is volt egy kis játszótér, oda is sokat jartunk, órakat hullahoppoztunk… Feszegettuk a határainkat, rekordokat döntöttünk, Mami mérte az időt, volt hogy órakat tekertük a csípőnket úgy, hogy nem esett le. Minden nagykepűség nélkül mondhatom, vérprofik voltunk hullahoppozásban. Nekünk még az a nagy fakarikánk volt, az az igazi hullahoppkarika,  nem ez a műanyag, aminek nincs súlya. Az ha eltalálta az ember a ritmust, minimális mozgással forgott a derekunkon. Mi ezt is élveztük.

Két terület volt, amit mégis minden helynél jobban szerettünk és gyakrabban látogattunk, az egyik a Gellért-hegyi csúszdás. Itt csak csúszdák voltak. Különböző alakúak. Nem túl sok, nem igazán emlékszem mennyi. Egyenesek, kanyargósak, kisebbek, nagyobbak, laposabbak, meredekebbek. Pillanatok alatt lejutott az ember, a játék maga az, hogy fáradhatatlanul energiát, időt kellett befektetni mikor újra meg újra felmásztunk a hegyoldalon pár másodperc csúszásért. Ezt reggeltől sötétedésig bírtuk művelni. Csak pár percre szakítottuk meg ezt az élvezetet, ha éhesek, vagy szomjasak voltunk. Mami hősiesen ült a padon egész álló nap és csendesen, komótosan legyezte magát egy műanyag lappal, amit erre a célra hordott magánál. És figyelt bennünket. Ha odaszaladtunk elővette az előre elkeszített kiadós ételeket, vizet, nasit. Soha semmiben nem volt hiányunk. Azokon a napokon csak olyan ruhát vehettünk fel, amiért már nagyon nem volt kár, mert a nap végére erősen kopott, vagy épp lyukas fenekű nadrágban mentünk haza.

A csúszdás felé félúton volt egy játszó, amit csak úgy hívtunk a kavicsos, vagy lovacskás. Három kőló állt egymás mellett a hintáknál, olyan távolságban, hogy Mami jól láthatott bennünket, de nem hallott. A fejükre már nem emlekszém, csak arra, hogy nagyon sima és gömbölyű volt a felülete és kenyelmesen lehetett ülni a hátukon. Ha kifáradtunk, vagy ettünk, vagy csak dumálni volt kedvünk , azt mindig a két ló hátán tettük. A lovak nyaka mögött  volt egy lyuk. Nem tudom mi volt a rendeltetese, mi arra használtuk, hogy a rettegett kempingsajtot amit már nem szerettünk, de muszáj volt megennünk, beletömködtük, így  Mami elől nyom nélkül eltüntethettük. Tudta, hogy az a mumusunk, így figyelt, nehogy eldobjuk vagy hasonló. Csúnya dolog volt, mostmár így visszagondolva, de akkor ezt találtuk a lehető legjobb ötletnek.

Az apró gyöngykavics ma is a szerelmem, pontosan emiatt az emlék miatt. Imádtam a látványát.. a színeit… amikor belerugtunk, vagy a cipőnk orrával megpiszkaltuk, alatta a homok jellegzetes illatát… a hangját, ahogy ropogott, sercegett a talpunk alatt, vagy amikor a kezünkkel kavicshalmokat lapátoltunk, vagy csak egyszerűen vegigsimítottuk a tenyerünkkel. Most is itt cseng a fülemben a hangja.. Rengeteget hintáztunk,nagyon szerettünk hintázni… Na de..az a bizonyos bevillant emlékkép, az erről a játszótérről való, mégpedig egy kék mászóka, ami egy rakétat hivatott szimbolizálni. Azt hiszem 3 emeletes volt, a vastag fémcsöveken lehetett felmászni és a belsejébe jutni, ahol a padló egy kör alakú fapallokbol állt…. és mi űrhajósok voltunk. … és felkészültünk a kilövésre, ellenőriztük kívül-belül a testet, a müszereket.

Adtuk egymasnak az információkat, mint az igazi ürhajósok: – Rakéta kilövésre kész… – Zsilipek zárva… oxigénellátás rendben… – ilyesmik. Akkoriban mindig hallgattuk a Sirius kapitányt a radióban.Az egy fantasztikus rádióhangjáték sorozat volt.

Izgulva, rettegve felszálltunk, menet közben rácsodálkoztunk egy-egy bolygóra, lelkesen mutattuk egymásnak.. –Nézd, ott a Jupiter! – Gyere Hugi, most megyünk el a Mars mellett… milyen szép! Andi, már alig látni a földet…  – volt, hogy meteoritzáporba kerültünk, volt, hogy a műszerek elromlottak és majdnem lezuhantunk, volt hogy a hajón kívül kellett javításokat végezni, volt, hogy ellenséges űrhajóval kellett megküzdenünk… számtalan kalandos utunk volt.. volt, hogy közben halálosan összevesztünk, de  mindig épségben földet értünk.. valahogy a játék végére mégis együtt landoltunk…  és csak ültünk a mászókán egymás mellett, lógattuk a lábunkat és kimerülten kérdeztük egymástól – Jó volt mi? –

Egész napokat töltöttünk a játszótereken, nem csak órákra mentünk. Valahogy mégis mindig tartalmasan kitöltöttük az időt. Nem unatkoztunk és nem nyafogtunk, hogy mostmár haza akarunk menni, csak akkor ért véget, ha egy zápor megzavart.

Amikor elkezdtem leírni, még nem értettem miért jutott eszembe épp ez az emlékkép.. a rakétamászóka, a “Gellért-hegyi kavicsos”.. Talán megint egy lecke, egy tanúlság, amit másképp nem látok be, csak ilyen egy-egy felbukkanó régi élmény által. Ezeken a nyarakon Andi és én hihetetlenül összetartottunk. Sokat veszekedtünk, verekedtünk, apró dolgok miatt fujtunk egymásra, mint minden testvér általában  gyerekkorában.

De a küldetést mindig végigcsináltuk. Nem hagytuk egymást fent az űrben, mindig leszálltunk és mindig együtt értünk haza biztonságban. Egymás nélkül nem ment volna, össze kellett dolgoznunk hogy megússzuk. Mégha össze is vesztünk és sírás lett a vége, nem hagyhattuk el az űrhajót menet közben. Rettenetes sok baj ért útközben de nem adhattuk fel, haza akartunk jutni. És a végén haza is jutottunk.

Azt hiszem megértettem az üzenetet… hogy miért pont most és miért pont ez jutott eszembe.

Valoszínűleg másnak ez csak egy kedves, hétköznapi történet, bármelyikünk gyerekkorából. Nekem ez most nagyon sokat jelentett.

 

A kép csak illusztráció..mondjuk én nagyobbra emlékszem, de nyilván, mert kicsi voltam…

 

Megtaláltam a lovakat… juhuuu..mostmár látom a fejüket is 🙂

a

Tömegközlekedj okosan!

 

Tömegközlekedni jó. Az élet tömegközlekedés nélkül unalmas, szürke, céltalan, egyenesen értelmetlen lenne. Észre sem vesszük és alattomosan beleívódik a mindennapjainkba, életünk szerves részét képezi anélkül, hogy tudomást szereznénk erről. Valljuk be: el sem tudnánk képzelni az életünket nélküle!

Közlekedni tudni kell. Mindenhol szabályok irányítanak, így a tömegközlekedésben is. Ahhoz, hogy fegyelmezetten, kultúráltan tudjunk utazni, tekintettel embertársainkra – akik jelen esetben egyben sorstársaink is -, némi tanács, hogy lehetőleg még élve, lelki és testi sérülések nélkül érjük el uticélunkat.

Vegyük például a menetrend szerint közlekedő helyközi autóbuszjáratot.

A tömegközlekedés tulajdonképpen nem akkor kezdődik el, amikor ténylegesen felszállunk az autóbuszra és nem akkor ér véget, amikor leszállunk, mint ahogyan azt sokan gondolják. A folyamat már jóval előbb elkezdődik. Vegyük tehát sorjában.

Akik buszra akarnak szállni másnap, siessenek haza, hogy mielőbb elvégezhessék a még hátralévő teendőiket otthon, ugyanis másnapra kipihentnek kell kenniük, ezért feküdjenek le aludni minél korábban. A tömegközlekedés minimum 8 órai szellemi és fizikai regenerálódást kíván, tehát este már kerüljük az idegeskedést és a fizikai túlterhelést. Reggel, miután felébredünk, gondoljunk arra, hogy ..milyen jó, hogy igénybe vehetjük a távolság legyőzésére alkalmas eszközt: a menetrend szerint közlekedő helyközi autóbuszjáratot. Meglátják, örömmel tölt el ez a tudat és könnyebben tudják majd átvészelni az idejük hátralévő, megpróbáltatásokkal teli részét.

 

Nem árt, ha a menetrend szerinti idő előtt kiállunk a megállóba. Az autóbuszmegálló egy nagyszerű találmány, melynek a célja: hogy könnyűszerrel megtaláljuk azt a helyet, ahol a busz „általában” megáll. Ezt a helyet táblával jelzik, a felismerhetőség miatt egy – milyen meglepő! – autóbuszt ábrázol. Ezen a helyen még egy külön erre a célra kialakított járdasziget is segít megkülönböztetni a metró, vagy a villamosmegállótól. Előfordulhat, hogy a megállás helye hiányos, pld. hiányzik a tábla, vagy csak ki van döntve, ezért érdemes a földet is figyelni. Némely esetben a járdasziget is hiányzik, aminek több oka is lehet. Pld. benőtte a gaz, vagy esőzés után egy nagy tócsa takarja. Nos erre az esetre figyeljük meg, hol van az út szélén a legnagyobb víztócsa, mert az az a hely, ahol buszunk jobb esetben meg fog állni. (A fenti esetek többsége inkább külterületi megállókra jellemző) Tehát indulás előtt álljunk a megállóba, vagy a pocsolyába és várjunk türelmesen. Elképzelhető, hogy buszunk késik, vagy egyáltalán nem is jön. Ne bosszankodjunk, gondoljunk arra, hogy előbb, vagy utóbb, de csak jön arra valamilyen jármű. Ha esetleg mégis megérkezik a busz, de elfelejtett megállni a megállóban, nem kell kétségbeesni, kitartóan – amíg csak bírjuk – fussunk utána, közben   hevesen integessünk, lehetőleg mindkét karunkkal, hátha a sofőr véletlenül belenéz a visszapillantó tükörbe és meglát bennünket. Nem kell elcsüggedni, ha az első 200 méteren még mindig nem állt meg, szaladjunk csak tovább, hiszen az éjszaka pihentünk, jó kondícióban kell legyünk, nem beszélve arról, hogy a futás fejleszti az állóképességet, amire még igencsak szükségünk lesz utunk hátralévő részén.

 

Ha megállt a busz és ki is nyitotta nekünk az ajtót, maradék levegőnkkel jólnevelten köszönjük meg a vezető jóságát, mert nem szeretik, ha ez a gesztus elmarad. Préselődjünk fel és vigyázzunk, nehogy az ajtó előbb becsukódjon, mielőtt még egészen a busz utasterébe érnénk. Roppant kényelmetlen félig kilógva utazni hosszútávon úgy, hogy a jobb és a bal oldalunkat egy meglehetősen szoros autóbuszajtó választja ketté, és fél lábunk, karunk kívül marad. Főleg a téli időszakokban ügyeljünk erre. Most próbáljunk megkapaszkodni valamibe, ha sokan vannak, a legközelebbi utastársunkba. Idősebben ne is álmodjanak arról, hogy esetleg ülve utazhatnak, ugyanis az ülések a fiataloknak vannak fenntartva. Lehetőleg ne is támaszkodjanak,  vagy dőljenek az ülő fiatalokhoz, mert ez felháborodást kelthet és előfordulhat, hogy rájuk kiabálnak és bosszankodnak, mondván „hová lesz a világ! Ezek a mai öregek nem bírnak viselkedni!” Ha esetleg mégis sikerülne üres ülőhelyet találni, a legközelebbi megállónál az öregek adják át a helyüket a fiataloknak, iskolásoknak, hiszem még mindig jobb remegő lábakkal, stabil kapaszkodás nélkül, hasizomból utazni, mint ha hátizsákkal, vagy egyéb csomaggal a fejünkön, vagy kabátgombbal a szánkban utaznánk végig. A következő megállónál kicsit beljebb kerülhetünk. Na nem önként. Beljebb löknek. A helyközi autóbuszjárat egyik legújabb kísérlete: Hogyan préseljünk fel egy 158 férőhelyes utastérbe legalább 358 embert. Tehát próbáljunk nem ellenállni a tömeg nyomásának, így valamivel gyorsabban halad a felszállás. Ha már egyáltalán nem tudunk beljebb lépni és az ajtó felől hangos kiabálást hallunk, általában a következőket: ..”Húzódjanak már beljebb a roh…életbe!!!” ez azt jelenti, hogy muszáj, ha megy, ha nem . Általában sikerül. Próbáljuk visszafolytani indulatunkat és szabad kezünkkel szedegessük ki a szánkból az előttünk álló haját, sapkabojtját, vagy hátizsákja megkötöző madzagját, cipzárját. A levegő miatt nem kell aggódnunk, igaz, hogy tömeg van, de az ablakok nem csukhatóak, ha mégis, úgyis kinyílnak maguktól és legalább a szél kiviszi a füstöt, amit az busz gyakran az utastérbe pumpál. Igaz, télen egy kicsit kellemetlen a huzat, de már most gondoljunk arra, hogy nyáron olyan autóbuszokat állítanak üzembe, amelyek ablakai le vannak biztonságosan zárva és még erőszakkal sem lehet kinyitni. Ugye, milyen megnyugtató? Lehetőleg úgy intézzük, hogy ne legyen utipoggyászunk, mert úgysem fér sehová. Igaz, van csomagtartó az ülések fölött, de nem biztonságos, ugyanis az első kanyarban az összes holmi lerepül. Ha a mögöttünk álló utastársunk könyökével hátba vág, – elképzelhető, hogy egymás után többször is – számoljuk el lassan háromig mielőbb bármit mondanánk és vegyük intő figyelmeztetésnek arra nézve, hogy egyenes háttal álljuk. A helyes testtartás fontos, ilyen estekben legalább mindig eszünkbe juttatja ezt. Szemüveges utasok – ha fejükkel nem is tudnak – de folyamatosan forgassák szemüket és tartsák figyelemmel a többiek mozdulatait, hogy ügyesen kitérhessenek előlük, ugyanis kiszámíthatatlan, mikor emeli fel valaki hirtelen a karját és veri le fejünkről a szemüveget. Ha netán mégsem voltunk kellőképpen résen és mégis megtörtént, szorítsuk össze fogainkat, nehogy hangosan kimondjuk mire gondolunk. Ha utastársunk elnézést kérne – aminek esélye többnyire egyenlő a 0-val -, mosolyogva nyugtassuk meg, hogy nem történt semmi. Ne dohogjunk, ha valaki a lábunkra áll. Nyugtasson az a tény, hogy az ő lábán is más áll. Minthogy szabályokról beszélünk, a buszok utasterében is különböző figyelmeztető jelzéseket láthatunk, amennyiben még nincs megrongálva.  Ilyen pld. Egy égő cigarettát, üdítőital üveget, vagy ételt ábrázoló címke, amely feltűnő színnel keresztirányban át van húzva. Félreértések elkerülése végett ezek nem azt jelzik, hogy ezen a járaton nem lehet cigarettát, üdítőt és sültkrumplit kapni, hanem hogy tilos enni, inni és dohányozni. Általában mindig a mellettünk utazó hágja át ezen szabályokat és pont bennünket fog lemorzsázni, vagy ránk borítani  egy kanyarban a kóláját. Ilyenkor nem érdemes a vezetőnek szólni, mert a vezetőkabin ajtajára ki van írva, hogy a sofőrrel beszélgetni tilos. Tehát ne zavarjuk, mert elég nagy odafigyelést igényel vezetés közben az utasok biztonságára, az égő cigarettára, a gyors reggelizésre egyszerre odafigyelni és különben is mással beszélget.

 

Ha a következő megállónál még nem akarnánk leszállni, úgy keressünk egy stabil kapaszkodási lehetőséget és amennyire csak tudjuk, markoljuk meg, mert a leszálló tömeg magával sodorhat. Ha viszont közeledünk uticélunkhoz, kiabáljunk torkunk szakadtából, hogy jelezzen valaki, mert a motorzajtól csak így hallhatják meg az ajtóhoz közel állók. Közben próbáljunk átfurakodni a tömegen, hogy leérjünk, mielőtt épp az orrunk előtt becsukódna az ajtó. Ilyenkor igénybe vehetjük a könyékizmokat és próbáljuk nem meghallani a szitkozódásokat. Ha megékezünk uticélunkhoz és biztonságosan „földet értünk”, feltűnés nélkül igazítsuk meg összeborzolt hajunkat, simítsuk el a keresztbetekeredett ruhánkat, kabátunkat, mozgassuk meg összetaposott és elgémberedett lábainkat és karjainkat. Megfeszített izmainkat lazítsuk el, végezzünk karkörzést, törzshajlítást és végül légzőgyakorlatot. Örüljünk, hogy többé-kevésbé szerencsésen túléltük az utazást. Nem is gondolnánk, mennyi veszély leselkedhet az emberre, ha nem figyel kellőképpen az apró dolgokra. Örvendezzünk az életnek! Fellélegezhetünk és nyugtázhatjuk, hogy ma sem provokáltunk tömegverekedést, nem gáncsoltunk el egyetlen öregasszonyt sem, nekünk sem tört be teljesen a fejünk és nem gázoltak bele túl mélyen a lelki világunkba.

 

Igaz, nem értünk, miért vagyunk egész nap lehangoltak, ingerlékenyek, türelmetlenek és néha agresszívak, de gondoljunk arra, az igen megnyugtató tényre, hogy hazafelé is igénybe vezetjük a távolság legyőzésére alkalmas eszközt: A menetrend szerint közlekedő helyközi autóbuszjáratot!!!!

 

Nyilas Adrienn 1998.02.09.

 

 

a

Mese vagy mi…

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese. Boldog volt, amíg volt, de azután már nem. Hmm. Ez hülyeség, de ezzel a mesének még koránt sincs vége.

Ugyanis, amikor a faorrú bába megcsókolta Piroskát és az felébredt a 120 millió éves álmából, rögtön neki is látott kontaktlencsét válogatni, ahogy azt kell. Mindenki nagyon örült ennek, főleg a sivatag munkanélküli lakói és beálltak segíteni. Ott volt az elefánt, a görény, a sün a jegesmedve, még a rút kiskacsa is.

Nagyon boldogok voltak, csak úgy szikrázott a levegő a meghatottságtól, míg egyszercsak hogy-hogy nem, előbukkant a sűrű bozótból Hófehérke. Hirtelen felindultságból megragadta Piroskát, felrakta az égig érő lajtorjára és zsupsz… bedobta a kemencébe.

Nnnna, erre a gonosz mostoha békává változott. Éppen arra lovagolt Babszem Jankó. Meglátta Juliskát és úgy beleszeretett az első látásra, hogy elállt a lélegzete és jóóóól megfulladt. Szegény Jancsi, elkeseredésében úgy döntött, hogy kiállja egyszerre mind a három próbát és megverekszik Hamupipőkével. De Hamupipőke inkább táncolni szeretett volna legalább éjfélig, de hiába ajánlotta fel a király fél kezét, Jancsi nagyon elszántan küzdött.

Épp a nagy dulakodás közben ékezett oda Holle Anyó és a farkas. Holle Anyó már nagyon elfáradt, ugyanis már régóta úton volt. Ő pont onnan jött, ahol a kurta farkú Óperenciás tenger malackodik. Aaaaz pedig bazi messze van ám!!! Útközben bizony kicsit meg is éhezett, ezért hammm, bekapta a farkast. Látta ezt a Jégkirálynő. Sírva fakadt és a meleg sós könnyeitől elolvadt.

Nnnnna, több sem kellet az ifjú hercegnek! Gyorsan feleségül vette a hétfejű sárkányt.

Háromnegyed hétre szóló lakodalmat csaptak. Olyan nagy hangerővel szólt az elektromos dobverő és a gumikalapács, hogy erre aztán feltámadt mindenki, akit megettek, megfulladt vagy megsütöttek. Elindultak hát amerre az illatokat látták és együtt kurjongattak a gyönyörű ifjú párral.

Pár év múlva megérkezett a hét óriás is. Örömükben teljesítették az aranyhal három kívánságát.

Úgyhogy mindenki jóóóól megkapta a magáét. Addig mulattak, amíg a csirke far-háton forgó mézeskalács házikó el nem fogyott.

Na, most lehet örömködni, vége a mesének, vagy minek…

 

Nyilas Adrienn 1997.12.16.

a

Régi áruházi kaland

 

Többé nem megyek veled a Tesco-ba, mert már megint ki akarod majd próbálni a műanyag gyerekhintát, ami leszakad alattad, azután ki kell majd fizetni, mint a kétkerekű löködős műanyag gyerekmotort, amivel a múltkor végigszáguldottál a gyümölcsrészlegen, nekimentél a dinnyés szekérnek, amitől persze az összes görögdinnye szétgurult, lükvercben az almásstandon lévő összes alma és barack rádesett és ijedtedben a halas akváriumnak zúgtál, ami természetesen darabokra tört és az összes addig élő hal boldogan kiáradt  padlóra.

És nem próbáljuk ki az éjjeli lámpácskát sem, mert a múltkor is bedugtad a próbakonnektorba, ami persze zárlatos volt és az egész Tesco  10 percre sötétségbe borult. Talán nem kellett volna az összes díszgyertyát meggyújtanod, csak hogy fény legyen, az illatosított gyertyáktól érdekes levegő lett az áruházban, amitől többen elájultak. Nem beszélve az éppen melltartót próbáló hölgyről, aki a hirtelen sötétségtől sikító görcsöt kapott és rohangált félmeztelenül fel-alá (Férfivásárlók nagy örömére..) Szegény nyugdíjasok kihasználva a sötétség kínálta lehetőségeket, megpróbáltak minél több sajtos stanglit és mackósajtot magukba, vagy a szatyrukba tömni. Valószínűleg soha többé nem kell konyhaasztalra abroszt vennem, mert Te mindet kicsomagoltad és szétterítetted a piszkos padlón, csak hogy lásd mekkora. A zoknikat sem kellett volna egyenként mint a 182 párat felpróbálni, mert csak 3 sorban álltak szitkozódva a próbafülke előtt, mire rájöttél, hogy ráérsz még zoknit venni, hiszen messze még a tél.

A péksüteményes papírzacskókat is mindet felfújtad és kidurrantottad, amitől mindenki frászt kapott és az ijedségtől elájult nénikét talán nem egy vásárló kocsijából hirtelen kikapott Tesco gazdaságos sörrel kellett volna lelocsolnod, hogy magához térjen. Legközelebb, ha lehet nem próbáld ki az összes fésűt és nem törd össze a kistükröket csak azért, mert egyikben sem vagy szebb, mint a másikban. Nálunk a fogkeféket sem szokás felbontani és kipróbálni mennyire kíméletes a fogínyhez, vagy milyen hajlékony a feje. Szerintem a színes krétákat és zsírkrétákat sem kellett volna kicsomagolnod és telefirkálnod a padlót mindenféle illetlen szóval és ábrával. Még szerencse, hogy a sportosztályon magadra próbáltad a térdvédőt és a biciklis sisakot, mert a biztonsági őrök és a vásárlók felajzott tömege meg akart lincselni.

Többé nem megyek veled a Tesco-ba. Azt hiszem egy szekérnyi görögdinnye, 2 rekesz repedt alma és 5 kg nyomott barack elég lesz az idei gyümölcsszükségleteim kielégítésére. Vennem kellett egy nagyobb hűtőt, mert a rengeteg döglött hal nem fért bele a régibe. Van 13 zárlatos éjjeli lámpácskát, 4 falikarom és egy kerti kandeláberem, ami használhatatlan, mert mind tönkrement. A hálószobám tele van csonkig égett illatos és díszgyertyával, most úgy néz ki a háló, mint egy őrült szeánsz után. A konyhában egy csomó félbeharapott sajtos stangli és összenyálazott mackósajt: kutyakajára sem kell költenem. Minden nap legalább 2-szer fogok konyhaterítőt cserélni, mert abból is van elég és fél évig zoknit sem kell mosnom. Valószínűleg öregkoromra nem kell protézist sem csináltatnom, mert a rengeteg fogkefe miatt 95 évesen kizárólag csak a fogaim lesznek egészségesek. Születendő gyermekeimnek nem kell zsírkrétát és színes krétákat vennem, mert több tucat krétacsont maradt, amivel firkálhatnak. Fésülködnöm sem kell legalább 2 hétig ugyanazzal a fésűvel, ugyanis mindent amit kipróbáltál és tönkretettél KI KELLETT FIZETNEM!!!

Tulajdonképpen nem haragszom, ááá, nincs tele a lakásom használhatatlan drága kínai minőségű értéktelen kacattal és az sem bosszant, hogy az áramszünet miatt sokkot kapott félmeztelen nő beperelt és élete végéig fájdalomdíjat kell fizetnem az őt ért szégyen miatt!!

Szeretlek téged, de többé nem megyek veled a Tesco-ba.

2001.Mné .augusztus 07.

 

 

 

 

 

Ballagás

 

Túl vagyunk az első ballagáson. Május 21-én egyetlen óvodás kisfiam ünnepélyes keretek között jelképesen elbúcsúzott az óvodától.

Már jó pár héttel az esemény előtt készültek a gyerekek. Mivel anyukám erkélye közvetlenül az óvodaudvarra néz, tekintettel arra, hogy viszonylag sok időt töltök nála, számomra az anyák napi-, évzáró, vagy egyéb esemény műsora nem túlzottan nagy meglepetés. Közvetve ugyan és messzebbről, de részt veszek a próbákon. Egyedül a néptánc műsort nem tudtam meglesni, pedig sokszor lesben álltam, hátha sikerül. Nem sikerült.

 

Kicsit tartottam ettől a délelőttől, ugyanis ilyen eseményeken könnyen elérzékenyülök. Minden évzárón meghatódtam, már attól, ha megláttam a fiamat ünneplő ruhában. Nagyon összpontosítanom kellett, mert már az első évben megsirattam a ballagókat, utána pedig menetrendszerűen minden évben. Belegondolni is borzasztó volt, hogy mennyire ki fogok készülni, ha majd az én gyermekem búcsúzik.

De megfogadtam, kemény leszek és nem borulok ki. Káosszal kezdődött az egész. Mikor megérkeztünk már tömeg volt, alig találtunk el a csoportszobáig.

Közben anyukám elveszett, kétségbeesve rohangáltam fel-alá, de nem találtam sehol. Féltem, hogy rosszul lett, de szerencsére később meglett. Kiderült, hogy lecsapott az első ülőhelyre amit meglátott és ott várt, csak én a sok kerülötteálló embertől nem vettem észre.

Kicsit megnyugodva álltam a többi anyuka közt, mire rájöttem, hogy a 10 centis tűsarkú szandál egyáltalán nem kompatibilis a gumitéglával. Próbáltam egyenesen és némileg elegánsan állni és az öltözékemhez illően viselkedni, de igen nagy erőfeszítésbe tellett nem imbolyogni. Olyan volt, mintha folyamatosan mozogna alattam a talaj, pár pillanatra fel is idéződtek bennem az ifjú kori tivornyáim, mikor mondjuk így: hullámzott az út…

Nálam volt a fényképezőgép és kísérletet tettem megörökíteni a pillanatot, de tekintve, hogy óriási tömeg mögött imbolyogtam, még a 10 centis sarok ellenére is  mélyebben helyezkedtem el ahhoz, hogy fotózni tudjak. Azért nem adtam fel olyan könnyen, megpróbáltam magasba emelni a gépet, ami nem egy zsebfényképező. Fél kézzel a fába kapaszkodva, instabil lábakon állva, másik kezemben a 2 kilós géppel nyújtózkodva bár, de akartam.  A súlya miatt kitekerte a csuklóm, de mindegy is, mert olyan kicsi a kezem, hogy a rövid ujjaimmal amúgy sem értem el az exponálógombot rendesen. Nnnna, mostmár van pár sorozatképünk az óvodaépület falának egy részletéről, valamint az ablakának a sarkáról. De ezt csak én tudom, hogy mi is valójában.

Ezen úgy felmérgeltem magam, hogy egészen előre furakodva a középen szereplő gyerekek közé álltam és onnan fotóztam. A népi táncból sajnos semmit sem láttam, csak a gép monitorán keresztül szaggatott pillanatképeket. Mire vége lett megérkezett a férjem én pedig azonnal átpasszoltam a továbbiakban fotózással kapcsolatos feladatokat. A többi műsorból nem láttam és nem hallottam semmit, de nem baj, legalább nem sírtam a szövegtől.

Ebben az oviban van egy nagyon kedves szokás, mégpedig hogy a ballagók kapnak egy-egy színes, gázzal töltött luft, amit a dombról egyszerre, jelképesen útnak eresztenek. Nagyon szép látvány, ahogy a sok színes lufi először egy csoportban tör az ég felé, majd lassan különválva szállnak ki-ki a maga útján,… egészen magasra…, hogy már csak apró színes foltokban látható.

Nnna, ott azért kicsit eltört a mécses. Nem tudom, ki találta ki ezt a szimbólumot, de nagyon hatásos. Ahogy néztem a tovaszálló léggömböket tudatosult bennem, hogy most valóban lezárult valami. Az igazán gondtalan óvódás gyermekkor egy szakasza. Persze továbbra is gyerek marad a gyerek egy darabig, de már nem csak játékból, pihenésből fog állni az élete és ő még nem is érti, hogy szeptembertől megváltozik sok-sok minden. De ebbe nem akarok belemerülni, a lényeg, hogy csak kicsordult a könnyem, miközben néztem a lufikat amíg el nem tűntek a házak mögött.
Gyorsan megráztam magam, már hiúságból is. Én egyébként nem értem. Vannak olyan nők, akik úgy tudnak sírni, hogy közben szépek maradnak. Háááát, én sajnos  genetikailag a másik kategóriába tartozom. Nekem az első könnycseppnél bepirosodik a szemem fehérje, kivörösödik az orrom és olyan zöld lesz a szemem, hogy olyan szín nincs is. Meg persze a sminkemmel is vigyázni kell, mert nem vízálló. Másik oka, hogy visszafogtam érzelmeimet az épp a gyerekek iránti lojalitásom. Szóval ha én sírok, az rajtam meglátszik még akkor is, ha már rég nincs semmi bajom. Ilyenkor nagyjából úgy festek, mint a vérfarkas a teliholdnál, közvetlenül átalakulás után csak szőr és karmok nélkül.  Szimplán nem akartam, hogy a gyerkőcök féljenek tőlem. Utána bevonultunk a csoportszobába és a gyerekek elmondták a búcsúverset, egy-egy szál rózsával és puszival megköszönték az óvónéniknek és a dadáknak az elmúlt 4 évet. Na, itt már aztán majdnem mindenki zokogott én viszont tudatosan nem koncentráltam a szövegre, hanem magamban énekeltem, ezzel elterelve a figyelmemet.

A gáz az, hogy az első dal ami eszembe jutott, az “Árkot ugrott a szúnyog, eltörött a lába” című gyereknóta vagy mi. Gondolatban kerestem másikat, de az a rohadt szúnyog többé nem hagyott békén és a ballagás végéig szívta a vérem. Még másnap is folyton ez a dal járt az eszembe.

 

Utána kint az udvaron volt még egy kis evi-ivi, zsákbamacsek, kicsit még szaladgáltak a gyerekek, beszélgettünk, majd felmentünk ebédelni anyukámhoz. Még jó, hogy közvetlenül az óvoda mellett lakik, így messzire nem kellett mennünk.

Ennyi. Hétfőn minden visszaállt a régi kerékvágásba, járunk a nyár végéig tovább az oviba.

Bár úgy tűnik, hogy érzéketlenül és megkeményedett szívvel éltem meg a ballagást, most elárulom, hogy egyáltalán nem így van. Nagy változás ez mindannyiunk életében, egy sokkal keményebb időszak kezdete Kristófnak és a társainak az első igazán nagy lépés a való világ felé. Nekünk szülőknek pedig egy szorongásokkal teli korszak és az attól való félelem, hogy lesz-e erőnk úgy elnavigálni egy kis embert, hogy ebben a kemény és kegyetlen világban megállja majd a helyét úgy, hogy a szíve is a helyén maradjon..
Hát igen. Ez a mi dolgunk, a mi felelősségünk. Ők most még nem értik, de 20-25 év múlva szeretném, ha a fiam úgy emlékezne majd vissza ezekre az óvódás évekre, mint én és a hajdani csoporttársaim, olyan nagy szeretettel és jó szívvel, még ma is szívesen felidézve azokat.

 

Így legyen. Így lesz.

 

2011. május 24.

 


Ha valaki nyomonköveti az írásaimat, esetleg emlékszik rá, hogy szeretem az esőt ..nézni!! …a biztonságos lakás ablakából. De azért viszonylag sűrűn fizikai kontaktusba is kerülök vele..nna, ezt már annyira nem élvezem. Tekintettel arra, hogy a munkám és egyéb elfoglaltságaim miatt a napjaim egy jelentős részét az úton töltöm jobb híján kerékpáron, viszonylag gyakran érintkezünk ha sz..r az idő. De mese nincs, menni kell. Ilyenkor komoly adrenalin mennyiség szabadul fel a szervezetemben és a hitem is erősödik minden alkalommal. Nem győzök hálát adni, amiért azt a napot is megúsztam ép bőrrel…Ez a következőképp néz ki…

Fél kézzel bringáznom nem túl szerencsés, ugyanis a vezetési technikám egészen sajátos…az irányítókezem a bal, ( habár jobbkezes vagyok) ezzel tudom fél kézzel is kormányozni, jobbal már nem nagyon, max egy röpke balkanyar indexre, amit csak remélem hogy a mögöttem jövő autós épp meglát…jobb kézzel fékezem, a baloldalon az első fékem van, amit ha behúzok leblokkol az elsőkerék én pedig repülök előre..”a végtelenbe és tovább…” ( Toy story Buzz Lightyear részlet). Namost…mivel a biciklizés egy egészen interaktív tevékenység és folyamatos gyorsulással, valamint lassítással jár, ezért igen gyakran van szükség a jobbkezemre a fokozatos fékezés céljából, kiváltképpen -és ez a lényeg -, nem tudok esernyőt tartva biciklizni. Tehát esernyő kilőve. Volt már pár irtó szexi esőkabát projektem, de ezeknek a kapucnija az első menetszéllel való találkozásuk után funkcióját veszti, és hátraesik a fejemről. Az még nem is zavar, hogy ha összehúzom az arcomon rém idiótán nézek ki, a legnagyobb problémám, hogy szemüveges vagyok. Mivel nincs beépített ablaktörlő a szemüvegemen, ezért kb. 3 perc alatt a külvilágról immáron csak sejtéseim vannak. Ha piros lámpát kapok pánimszerűen elkezdek kotorászni a táskámban papírzsepi után, de általában mire megtalálom, ha egyáltalán megtalálom..már zöldre vált és indulni kell..kipróbáltam azt a variációt is, hogy meglelem, és még le is veszem megtörölni, de ilyenkor anyáznak a hátam mögött feltartott közlekedők. Szóval a szemüvegen összegyűlt esőcseppektől gyakorlatilag az égvilágon semmit sem látok, pláne ha ez már este, lámpagyújtás után történik. Ilyenkor ráadásul az esőcseppek megtörik a fényt, a szembe jövő autók fényszóróiról nem is beszélve.. Mintha egy másik dimenzióba lépne az ember.. És a többi érzékszerveire kell bíznia a sorsát.. Az irányváltás sem egyszerű, főleg ha valamiféle kapucniszerűség van rajtam, mert ugyan mindig hátranézek mielőtt bármerre indulok, rendszerint konkrétan bekenézek a kapucnim belsejébe, mert az nem követi a fejmozgásom, az csak úgy némán van..már amikor egyáltalán a fejemen marad.. Vagyis tök fölöslegesen nézek hátra. Nna, ezért is van szükségem többek között a hitre. Az, hogy naponta többször szana meg szétázom csontig, már rég nem zavar, emiatt még sosem fáztam meg és a frizurámat sem féltem különösebben, de a szemüveg dologra még nem találtam megoldást..Marad az imádság, a szerencse és a többi közlekedőtárs figyelmébe vetett bizodalmam.

Nem szeretek esőben bringázni….

Most is esik, de el kell indulnom..remélem ma sem purcanok ki.

Kívánj szerencsés utat!

 

Éjjel 0,47 perc.

Fáradt vagyok.

Az ágyam előtt a tv ma ismét némán áll.

Nem is tudom miért fizetem elő…Az ágy melletti éjjeli lámpa fényét látom benne, ahogy megvilágítja a fal egy részét. Percekig tudom nézni, mintha egy adás kimerevített filmkockája lenne.

Eleredt az eső.

Kinyitom az ablakot, mindkét szárnyát szélesre tárom és visszamászom az ágyba.

Nem fekszem le, csak a takarót magamra húzva a falnak támaszkodva ülök.

Friss levegő kúszik be a szobába. Egyenletesen, csendesen esik.

Ez számomra az egyik legszebb zene. Szeretem az eső hangját.

És ahogy a távolban egy-egy autó elhalad a vizes úton, a gumik zaját.

Gondolom a garázsok hullámpala-tetejéről – csurog a víz. Ez egy külön ritmust ad az egésznek. Mélyebb és testesebb hang.

Istenem, de jó ez!!

Az egész napi őrült rohanás után olyan nagyon megnyugtató.

Felfeküdni az eső hangjára és hagyni, hogy lebegve ringassa a lelket.

Örülök, hogy nem aludtam még, mielőtt eleredt az eső.

Méltó befejezése ez a mai napnak.

Most jól vagyok.

Most elégedett vagyok.

Most boldog vagyok.

2011. Január 2. Vasárnap

A napokban kaptam egy kommentet egy kérdéssel, jobban mondva kettővel.

Az egyik az volt, hogy az 1-es iskolába jártam-e, a másik pedig hogy mond-e nekem valamit az a név, hogy Orosz Mária.

Gondolkodtam, hogy egyáltalán kiírjam-e a teljes nevet, vagy maradjon inkognitóban, de úgy vélem nem fog haragudni, habár korrektebb lett volna előbb megkérdezni. Ugyanakkor ezzel az írással szeretnék válaszolni a feltett kérdésekre és szeretném, ha mindenki -akit érdekel a blog tartalma annyira, hogy beleolvas – tudja kiről is van szó.

Nos. Hááát igen..az 1-es iskola. Igen. Oda jártam. Az a bizonyos 1-es iskola. Akkoriban a békéscsabai 1.számú Áchim L.András Általános Iskola nevet viselte. Ma már Petőfi utcai Altalános Iskolának hívják. Ez azért nagy könnyebbség a mostani diákoknak, mert nem kell álmukból felriasztva is kívülről fújni ki is volt Áchim L.András…elég, ha megjegyzik milyen utcán mennek minden nap suliba…és ez nem igazság.

Állítólag a mi időnkben ez volt a város legerősebb iskolája. Hát ezt nem tudom, nem volt viszonyítási alapom. Szerencsére sem a magatartásom, sem a tanulmányi eredményeim, sem pedig a családi körülményeim miatt nem kellett iskolát váltanom, így nem tudhatom, hogy a többi iskola mennyire volt “erős”. A sulival kapcsolatban több kedves emlékem is van, de itt csak párat említenék. Először is, a kapu. Hatalmas, nagy kétszárnyas kapuja volt az iskola bejáratának, írtózatosan nagy rézkilinccsel. Mindig rettegtem, hogy elkések, becsukják a kaput és én nem fogom tudni kinyitni, hiszen jóformán még csak el sem értem, max. két kézzel csimpaszkodtam volna rajta mind a 25 kilómmal mint egy kismajom, de az elég ciki lett volna, úgyhogy kínosan ügyeltem rá, hogy időben beérjek. Ha jól tudom ma is az van, de már nem olyan nagy és félelmetes mint annak idején. Persze nem a bejárat változott, csupán én nőttem meg valamellyest. Egyébként is apró tetmetű voltam, a tornasorban is én voltam az utolsó.

Azután ott volt a hátsólépcső, amin szünetekben tódultunk egyik teremből a másikba, emeletről-emeletre. Iszonyatos dugók keletkeztek, hiszen a lépcső viszonylag keskeny volta miatt, és mert az évek alatt tükörfényesre és gömbölyűre koptatott építmény alkalmatlan volt a rendeltetés szerű használatra. Nem is lépcsőztünk, csak felfelé, lefelé pedig a talpunkon siklottunk a lekerekedett lépcsőfokok szélén. Ez úgy nézett ki, hogy az egyik sorban egyesével haladt egy sor felfelé, a másik pedig szemben csúszkált lefelé iszonyatos hangzavar és kiabálás közepette, lökdösve egymást, mintegy hömpölyögtünk engedve a tömegvonzásnak, sodródtunk mikor, merre. Mindezt időre, hiszen becsengetés előtt el kellett érnünk az osztálytermet és be kellett cuccolnunk. Az igazi kihívást az jelentette, amikor megérkezvén a célemelethez ki kellett szakadni a tömegből vigyázva, nehogy továbbsodródjunk a többiekkel. Ugyanis az hosszú idő megvárni mire az őrjöngő diáktömeg lezúdul és utána le, vagy épp fölkullogni az aktualis emeleti osztályba. Ha mégis így történt, az általában már késő volt. Becsengetés után. És elkérték az ellenőrzőt…

A “gombát” mindenképpen megemlítem, az iskola mellett állt egy pici élelmiszerbódé, ahol szünetben lehetett tízórait, uzsonnát vásárolni. A legmenőbb a vajas kifli (azóta sem lelhető fel sehol) az 50 filléres tejpor, meg a pezsgőpor volt. Nagyobbacskán rájöttem, hogy a kiflin kívül az ilyesmiket nem azért fogyasztottuk, mert jó volt, hanem mert ezekre volt pénzünk. Mai napig nem jöttem rá mit élveztünk a tejporban és a savanyú pezsgőporban, amit elvileg vízben kellett volna feloldani és üdítőként inni, mi mégis megpróbáltuk töményen a kis pezsgősüveget imitáló műanyag flakonból kiszívni a port, amit persze sohasem lehetett teljesen kiüríteni. Azt most nem részletezném miért, elég gusztustalan. A lényeg, hogy szerencsés gyermek voltam, mert a szüleim mindig gondoskodtak ennivalóról. Ugyanis ha nem így lett volna, és a gombán múlik a sorsom, valószínűleg már ifjúkoromban éhenhalok. Ez úgy történt, hogy kicsengetés után először is ostromszerűen meg kellett rohamozni és birtokba venni a következő órai osztálytermet, utána pedig rohanni a gombába kajáért. Mire leértünk, már kígyózó sor állt és én sohasem jöttem rá, hogy ők mikor álltak oda. Két lehetőség van. Vagy feltaláltak egy időgépet és teleportálták magukat, vagy kicsöngetés előtt távoztak az oktatás helyszínéről, amit kevésbé tartok valószínűnek, mint az előbbit. De mindegy is. Mire ránk került a sor, addigra vagy becsengettek, vagy csak épp elfogyott az, amiért sorba álltunk. Ááááá….

Sokat tudnék mesélni az 1-es iskoláról és bár a magamfajta gyengye kismadárnak kemény harcok voltak a hétköznapi dolgok is, azért mégis mindig jóérzéssel gondolok vissza az iskolára. A barátságokra, amik hosszú évekre köttettek, az apró csínytevésekre, amikre ma már nem vagyok büszke, a felsős osztályra, ami egy igazi összetartó közösség volt, akikkel suli után is még órákig bandáztunk a teremben, vagy az épület előtt….

A második kérdésre válaszolva biztosan hiszem, hogy nem lett volna ilyen jó az osztalyközösségünk, ha az osztályfőnökünk nem az, aki.

Egy fiatal, ragyogó, mosolygós hölgy, akiben az első pillanattól kezdve megbíztunk és tudtuk, hogy remek 4 évnek nézünk elébe. A többi tanár fáradt, gondterhelt arccal, mogorván vánszorgott a folyósón kutatva kire lehet rászólni, és persze mindig volt kire.

Az ő lépteit mindig felismertük, bár nem kopogott a cipője. Laza volt, könnyed, ugyanakkor életerős és határozott. Mindannyian az ő óráit szerettük a legjobban és útáltuk ha nem nyelvtan, irodalom, orosz vagy osztalyfőnöki óra volt. Amikor bejelentette, hogy férjhez megy, azt hittük, itt a világvége. Féltünk, hogy ha megházasodik akkor már nem leszünk neki annyira fontosak, pláne, ha hamarosan kisbabájuk is születik, akkor soha többé nem látjuk őt. Nem tudtunk úgy örülni a boldogságának ahogyan a felnőttek mert annyira sajnaltuk magunkat.” Mert hogy hát, mi lesz velünk nélküle….” Az esküvői tortájuk ha jól emlékszem a Kossuth hajó pontos mása volt, mert a vőlegénye akkoriban ezen a hajón szolgált.

Nem akartunk tőle elszakadni, mert ő jelentette nekünk a biztonságot, a nyugalmat. Szigetünk volt nekünk a zajos , zűrzavaros kamaszvilágban, pedig nem volt túl engedékeny, mégis az a fajta szerető szigor olyan volt mindannyiunknak, mint szomjazónak az első korty víz. Ő volt, aki megmutatta nekem, hogy nem igaz, hogy kevesebb, vagy rosszabb vagyok mint bárki más. Előtte 4 évig azt hallottam (nem otthon, hanem a pedagógusoktól) hogy “bezzeg a nővérem…te miért nem vagy olyan okos…hogyan lehettek ti egyaltalán testvérek?”  Hát kérem…van ilyen. Soha többé nem hallottam efféle mondatokat, amik kicsit mindig lecsíptek belőlem egy darabot. De nem haragszom, mert azoknak a tanítóknak fogalmuk sem volt mit műveltek a szavaikkal. Ő viszont szépen, lassan, de biztosan újraépített, visszaadta az önbizalmam és megtanított arra, hogy nekem is vannak értékeim és képességeim, amiket csiszolni lehet.

Szerettem a közvetlenségét és ahogyan az ellenőrzőmbe is a bejegyzések kezdődtek. “Tisztelt Szülők! Hugi az elmúlt órán…” mindig a becenevemen szólított, még felelni is. Mégis mélységesen tiszteltem és felnéztem rá. Istenem, de szerettem volna olyan lenni, mint ő…. Növesztettem a hajam és otthon titokban úgy csatoltam fel, ahogyan ő hordta és vágytam olyan szép lenni, mint ő.

Amikor egy-egy irományomat anyukam elolvassa, nincs olyan, hogy ne jegyezné meg: ” na, ha ezt Mojsza tudná….” mindig mondta, hogy írnod kéne…” persze ez csak amolyan anyai elfogultsag. Vagy legalábbis hülyén venné ki magát, ha itt elkezdeném fényezni magam… A lényeg, hogy a mai napig megemlítjük, és bár személyesen még nem mondtam neki, de igenis az életem egyik meghatározó személyisége ő, amiért hálás vagyok neki, pedig talán nem is sejtette, de elindított egy életet egy másik irányba, egy jobb irányba. És még ki tudja hányat. Ezért határozottan vallom, hogy igen is nagyon sok múlik a pedagóguson, hogy milyen példát mutatnak a személyiségfejlődés egyik legmeghatarozóbb szakaszában, az általános iskolai korban.

Rosszul indult az alsós időszak, de nekem végül is szerencsém volt.

Vagy talán angyalom?

Meglehet.

Azt kérdezte valaki, mond-e nekem valamit az a név, hogy Orosz Mária? Hát ezt. Ezt mondja..

És mivel nem hiszek a véletlenekben úgy gondolom, itt az ideje amire már oly sokszor gondoltam, de az êlet folyton pörgő mókuskereke nem hagyott rá időt, most itt az alkalmas pillanat erre:

KÖSZÖNÖM!!!!!!

Nemrég költöztünk. Lakótelepi panel, 2.emelet. Nagyon szeretünk itt lenni. Végre megtaláltam az otthonom. Szigetem a háborgó tengeren….Sokszor nekitámaszkodva a konyhapultnak bámulok ki az ablakon. Szemben egy másik tömb, bal oldalt régi garázs sor, jobb oldalon egy ivó, kocsma, vendéglátóegység, nem tudom mi a hivatalos neve, ami talán szintén valamikori garázs lehetett mielőtt azzá lett ami. A méreteiből megítélve így kívülről, merthogy belülről nem láttam és valószínűleg egyenlőre nem is vetemedek rá, hogy a belső teret is szemügyre vegyem. Nemsokkal sötétedés után a kültéri lámpát feloltják, megvilágítva azt a kettő darab lépcsőt az ajtó előtt, egyidejűleg felvillan egy kerek fényreklám pontosan szemben a lakóhelyünkkel. Eléggé eldugott része ez a lakótelepnek, ide konkrét céllal érkeznek az emberek, nem is értem mivégre a reklám, csak azok jönnek akik eleve tudják, hogy itt leledzik a csehó. De az is lehet, hogy szimpla célirányt mutató eszköz az illumináltabb egyedeknek, mint az egyéb mesterséges fényforrás sötétedés után a bogaraknak meg lepkeféléknek. Szóval nap le, kerek fényreklám fel. És kitartóan világít. Innen nem tudom elolvasni mi van ráírva, szar a szemüvegem, konkrétan nem látom. Talán Borsodi..a színvilágból következtetvén, nem tudom, nem vagyok kellőképpen jártas a sörmárkák terén. 10-ig van nyitva, innen már reggelig nincs mozgolódás. Csend és nyugalom, mint egy állókép. Azzal a különbséggel, hogy mióta kilombosodtak a fák és néha megfújja őket a szél, visszazökkenti az embert a valóságba és eszmél rá, hogy még nem állt meg az idő. Télen tuti más, mondjuk ha erősen fúj a szél és belekap a kopasz faágakba. De azt még nem láttam innen. Szóval mozdulatlanság. Nem töri meg semmi. Max az a fekete macsek fehér gallérral a nyaka körül, aki itt lakik valahol a kocsma mellett – surran át a túloldali bokrokhoz, vagy tűnik el a parkoló autók egyike alatt. Szép macska, jóltáplált, az ivóból adnak neki rendesen enni, sőt, szeretnék is, ha hagyná… Egészen közel enged bárkit magához, hosszasan hagyja, hogy kúszva, mászva, lopakodva, természetellenes pózokat felvéve, ciccegve, gügyögve, nyilvános helyen hülyét csináljon magából az ember fia, és akkor az utolsó centikkel a sikeres simi előtt elugrik, vagy csak komótosan arrébb sétál. Esküszöm látom a pofiján a kaján mosolyt és a szemében hogy konkrétan élvezi. Nemrég az egyik szomszédasszonyom hosszasan kampányolt a jószág mellett és szinte felszólított, hogy vigyem haza, mert ennek a macskának otthon kell! Ja. Hát vannak ezzel így rajta kívül mások is. Jól kinéznék, ha mindenkit hazavinnék akinek “otthon kell”. Jól esik, hogy feltételezi, nálam jó dolga lenne, de ha mindenkit befogadnék, előbb utóbb nekem kéne otthont keresni..Amúgy nagyon bírom a macskákat, sokáig volt nekem is szobamacskám, de egyenlőre épp elég bosszúságot okoz az az iszonyat mennyiségű szőke hajszál a lakásban, ami a fejemről távozik. Egyébként a szóban forgó jószág egyértelműen nem bírja a testi kontaktust. Azért valahol az emberben van egy fajta ösztönös cselekvési kényszer, hogy megérintsen, megsimogasson egy bundás, aranyos állatot. Na jó, azért a patkány és a grizzlymedve talán kívétel, de mondjuk ha átlagban kutyáról, vagy macskáról van szó. Én kitartó ember vagyok, de ahogy eddig figyelemmel kísértem a galléros macsek viselkedését, egy emberöltő nem lenne elég, hogy ezt a szórakozását az emberi lényekkel ő bármilyen kényelemért, otthon feeling-ért felcserélné. Én meg így nem tudnék vele élni. Úgyhogy kocsmacska – mert így neveztem el – marad a közösben, nem a mi lakásunk lesz az otthona. Feltételezem, hogy a szomszédasszonynak tett egyértelmű visszautasításom nem népszerűsíti az ittlétemet. Gyanítom, hogy eme földöntúli gonoszságommal lőttek a jószomszédi viszonyunknak. Azóta mintha nem fogadná olyan jószívvel a lelkes köszönésemet. Ezek után az a bevágódó jócselekedetem – miszerint a szóban forgó szomszédasszony ajtaja elé kitett szemetet levittem az enyémmel együtt hogy neki ne kelljen lépcsőznie -, nem hogy nem kompenzálja, hanem gyanítom hogy én lettem az újonnan beköltöző ügyeletes pletykatéma “rossz”lány, b..ös k..va, amit az őslakosok rögvest el is hisznek, hiszen az 40 éve együtt lakó lakótelepi öregasszonyoknak mindig igazuk van. És hát ez tudvalevő, hogy ha egy fiatal, gyermekét egyedül nevelő hölgy nem fogad be egy kifejlett kóbormacskát, aki szemtelen is, aaaaz csakis b…ös k…a lehet. Hát így van ez. Nnnna, jól kezdődik az új életem……

De nem baj, kocsmacskát juszt azért sem hozom fel!!!!

Idősebb, tapasztaltabb szülők mind azt mondják, addig jó, amíg kicsi a gyerek. Biztosan így is van. Csak tudnám mit jelent a kicsi.. Az én fiam nálam kisebb. Még most. 5 és fél évesen. De gyanítom, hogy 14 évesen már legalább egy fejjel magasabb lesz nálam, nekem mégis “kicsi”lesz még. A lényeg, hogy most nekem nagyon jó, mert még kicsi…

Fiús anyuka lévén a jó idő beköszöntével a rossz idő beköszöntéig igyekszünk levegőn lenni. Úgy értem, hogy nem kuksolunk bent a lakásban ha alkalmas az idő. Őt egyébként sem köti le a hímzés, vagy a gyöngyfűzés. Ilyenkor előkerül a bringa, a labda, a kulacs, a nasi, vagyis a túlélőcucc és irány a játszótér, a kresz-park, ahol lehet taposni a pedált. Ennél jobb elfoglaltság nincs is egy kissrácnak. Ovi után kezdődik a második műszak. Neki is, nekem is.

Indulásnak egy jó kis gyomorgörcs, amit attól kap az ember, hogy egy nyilvánvalóan vadóc kisfickó bringával valamellyest gyorsabban képes haladni, mint egy hullafáradt anyuka, tömött szatyrokkal a kezében magas sarkú papucsban futólépésben próbálja amennyire lehetséges látótávolságon belül tudni gyermekét.

És akkor az őrület elkezdődik….

Mivel a fent említett körülmények miatt igen egyenlőtlenek az esélyeink arra nézve, hogy egyszerre érjünk az útkereszteződéshez,- ahol (nem forgalmas út) azért mégiscsak előfordulnak mozgó autók is -, kénytelen vagyok más testi adottságommal megóvni csemetémet az esetleges balesettől. Ez pedig a hangom. Ilyenkor utána kiáltok hogy – Állj meg az út előtt, vagy Nézz körül az úttest előtt! – .Bár néha csak megszokásból teszem ezt, hiszen a fiam még azelőtt körülnézés és megállás nélkül átszáguldott az úton, mielőtt a hangom elérte volna a hallójáratait. Innen azonban már biztonságban van, kicsit meg lehet nyugodni és keresni egy padot ahova le lehet cuccolni és végre megpihenni. Megfigyeltem, hogy a játszótereken soha nincs olyan pad, amely árnyékban lenne, kivéve ha lemegy a nap. De akkor meg már minek. Azt is kitapasztaltam, hogy amikor az ember már kezdené jól érezni magát, pl. belemélyedni egy olvasmányba, bensőséges, vagy világmegváltó eszmecserét folytatni egy barátnővel, vagy épp egész napi koplalás után végre mohón beleharapni egy szendvicsbe, pontosan akkor nyilván meg gyermekünk ordítás és fájdalmas visítás formájában. Ilyenkor a hang forrása vizuálisan nem érzékelhető, mert minden esetben a lehető legtávolabb tartózkodik attól a helytől ahol a megmentő éppen leledzik. Ez szinte minden esetben egy fa, bokor, vagy épület takarásában történik, ami azt jelenti, hogy egész addig amíg oda nem érek a hangforráshoz, lehet agyalni mi is történt. Vajon eltört-e a keze, vagy lába, esetleg betört-e a feje, vagy hogy hány foga tört ki, mennyire vérzik és mije… Szerencsére eddig még megúsztuk kisebb-nagyobb felületi sérülésekkel. Ilyenkor ha azt mondom a fiamnak hogy “katonadolog”, nnna, az nem jön be. Ilyennel pl. “Na majd mire katona leszel, begyógyul”, esélytelen próbálkoznom, megfigyeltem, hogy olyankor sokkal jobban kiborul. Nem igazán értem milyen emlékei lehetnek a honvédségről, de pillanatnyilag úgy gondolom a közeljövőben nem fog beállni a hadseregbe. Nem baj, én sem szeretném ha Irakban harcolna. Egyenlőre bőven elég izgalmat és veszélyt rejt egy 5 és fél éves fiúgyermek és egy bicikli kombinációja.

A jatszóteret tulajdonképpen nevezhetnénk kiképzőpályának is, hiszen az uniós szabvány szerint kialakított játékok véleményem szerint szórakoztatásra teljességgel alkalmatlanok. Tulajdonképpen az is lehet, hogy ezek az új játszóterek nem is a gyerekeknek épültek, hanem az őket kísérő felnőtteknek. Ugyanis még a nagyobbacska gyerekeknek sem veszélytelen ezekre felmászni, ezekről leugrani, vagy pörögni rajtuk. Minden gyermeki próbálkozáskor a szülők kapnak egy jó nagy adag adrenalinfröccsöt, úgyhogy tulajdonképpen minek is költenénk vadvizi evezéses túrára, bungee-jumpingra, vagy egyéb extrém elfoglaltságra.

Hogy ki találta ki, hogy a játszókon a füves részeket kiírtják és helyette kaviccsal töltik fel, azt nem tudom, de gyanítom, hogy nincs gyereke. A picik előszeretettel tömik a szájukba és az orrukba, és kitartó próbálkozásaik ellenére sem értik, hogy miért nem áll össze a vár, vagy a homokozófigura.

Nagyobbacskák nem tudnak focizni, mert minden rúgáskor többszáz apró kődarab repül szana meg szét a labdával együtt és záporozik a közelben lévők fejére. Egyébként a környék macskái ugyanúgy belerondítanak a kavicsba, mintha homok lenne. A gumitéglákra felhordott kavicsra lépve jó nagyot lehet szállni, főleg ha a gyermek futva próbálja megközelíteni a hintát. A régi békebeli hinták igaz, hogy randák voltak, de legalább volt rajtuk biztonsagi lánc és valamellyest körbefogta a használóját. Ezeken az újakon semmi hasonló nincs, gondolom a célból, hogy “ügyesedjen az a gyerek…!”. Ez rendben is van, de a gyerek úgy próbál ügyesedni, hogy menet közben jó magasról kiugrik a mozgó hintából, hiszen semmiféle biztonsági alkalmatosság ebben nem akadályozza meg. Nnna, ilyenkor nagy élmény a gumitéglákon szétszórt apró kavicsra érkezni!..

A gumitégla egyébként tök jó talalmány, mert így ha le-, vagy kiesik a kisember a hintából, nem üti meg magát annyira…..csak amikor az esés lendületével a gumiról visszapattan és lefejeli a hintát, vagy a vasoszlopot. Szerintem a mászókát sem a gyerekek kedvéért helyezték ki, mert javarészt úgy néznek ki, mint valami modern kortárs szobrászati kiallításból visszamaradt alkotások, amik mászásra alkalmatlanok. Persze annak idején mi is megmásztuk a biciklitarolót meg a szőnyegporolókat, ez nincs másképp ennél a generációnál sem, ők is feltalálják magukat és megpróbálják betörni a fémszobrokat. Mert egyébként szép krómozott építmények, mert gondolom az nem baj, hogy egyêbként használhatatlanok, lényeg hogy mutatósak. Az én fiam viszonylag ügyes és már ismeri a mászókát, mindenesetre ha a közelébe merészkedik azért a telefonon kioldom a billentyűzárat, és a zsebemben görcsösen markolva elkezdem ismételgetni a mentők számát.

A kresz-park óriasi talalmány, kéne több ilyen hely, itt megtanulhatja a gyermek az útfestések jelentéseit. Azért nagy általánosságban nem erre használják, hanem őrült tempóban természetesen szabálytalanul bringáznak. Néha előfordulnak vagány nagy kölykök is, akik aztán tényleg bringázni jönnek ki, nemtörődve a kisebbekkel félelmetes iramban és stílusban száguldoznak. Mi szülők pedig aggódva sikítozunk és magunkban imádkozunk és remêljük, hogy nem mi gyerekünket fogják széttrancsírozni.

Lassan indulunk haza. Eme kijelentésemet heves tiltakozás kíséri, ami az idő múlásával arányosan kezd hisztériává alakulni. Jócskán eltelik az idő, mire sikerül megértetnem gyermekemmel, hogy nem túl kényelmes éjjel a hidegben egy kerti padon takaró, vacsora ja, és persze tv nélkül tölteni az éjszakát egy tök üres játszótéren. Végül mégiscsak belátja, hogy legfeljebb nélküle indulok el, na de azt már mégsem engedheti, így hát mire összeszedem a cuccot és elköszönök a többi lestrapált szülőtől, a gyermekem már felült a bringára. Én pedig szatyrokkal megpakolva futva ordítom utána hogy – Vigyázz az úton! -, aki persze már réges rég átkelt és száguld a tömbök között. A füvön átvágva kacsázok a tárolóig, miközben folyamatosan imadkozom, hogy amíg nincs látótávolságon belül, ne történjen vele semmi baj.

A bicikli bekerül a helyére, az anyai szívem pedig kezdi felvenni a normális ritmust és szabályosabban dobogni. Ilyenkor érzem igazán, hogy mennyire dög fáradt vagyok. Megsímogatom a fiam buksiját, és bár a szemeimet sem nagyon tudom nyitvatartani, mindig megkérdezem : – Jó játszottál? -. Ez amolyan rutin párbeszéd nálunk. – Igen anya, nagyon jó volt. Ugye jövünk holnap is? – Naná, hogy jövünk! – mondom, és legszívesebben ott helyben összerogynék.

De nem teszem, mert egyrészt elég ciki lenne, másrészt arra gondolok, hogy az idősebb,  tapasztaltabb szülők mind azt mondják, hogy addig jó, amíg kicsi a gyerek.

De jó! Fú, de jó!

2010. Július 16.

Kattints ide a folytatáshoz »

Kattints ide a folytatáshoz »

Kattints ide a folytatáshoz »

Kattints ide a folytatáshoz »