Negyven felé

Szeptemberben 40…. Negyven felé valahogy összeolvadnak a dolgok. Események és emberek folynak egymásba. Néhányuk teljesen homályba vész. Némelyek túlságosan is elevenen élnek, bevésődtek élesen, tisztán és keményen cizellálódtak arra a helyre, ahová azt rejtjük el, amit érdemes megőrizni.

Felvillanó képkockák….

Kb. 3 lehettem, de emlékszem a Jaminai harangszóra, a Kun utcai földes út porának illatára, ahogy a déli napsugár perzseli. Évekkel később a 4-ik emeleten a plafonig érő színes fényekkel díszített karácsonyfa illatára, a fényes gömbökben viccesen eltorzult tükörképemre…

A nyomasztó hangulatú évzárókra, ahol órákon át vigyázzba állva kellett hallgatnunk a korunk eszméit magasztaló érzéketlen hangszóró recsegő hangját, ami több száz nyakkendős diák felett suhant el és az utolsó szóvégek erejüket veszítve pattantak vissza az ódon iskolaépület faláról. Nem volt évzáró ünnepély, ahol legalább tucatnyian ne ájultak volna el.

Emlékszem a régi gyorsvonatkupé jellegzetes szagára, a piros műbőrülés keménységére, a fülkékben lévő tükrökre, amit az idő barna foltjai használhatatlanná tettek. A vonat kerekeinek kattogására, a fékek csikorgására. Az érzésre, amikor beértünk Pestre – ahol minden nyarat töltöttünk testvéremmel majdnem 8-os korunkig -. Ahogy közeledtünk az állomásra lehúztuk a vonatablakot, hagytuk, hogy a menetszél borzolja a hajunkat. Mindig mélyet szippantottam a szmogos pesti levegőből, ami ugyan a tüdőmnek nem, de a szívemnek jó tett. 3 hónap múlva visszafelé a csabai otthon illatára, a mozgalmas nyári napok után a megnyugvást hozó otthon monotóniájára…

A nagy beszélgetésekre, a barátságokra, szerelmekre, amikor még szégyelltük ezt a nemes érzést és amikor már nagyon nem… Emlékszem a csókokra, szenvedélyes és kevésbé szenvedélyes szerelmekre, „világvégekönnyekre” és olyan pillanatokra, amikre ha visszaemlékszem olyan érzés tölt el, hogy – „igen… beteljesült a létem” –.

Jó és rossz döntésekre, amik meghatározták a további éveket, amelyek akkor, abban a múlandó pillanatban, akkor, abban a tűnékeny pillanatban helyénvalónak tűnt…. úgy tűnt..úgy tűnt… hmm..

Negyven év… Negyven év…Egy élet fele, ami úgy suhant el, hogy az ember észre sem vette. Ennyi év alatt kell megalapozni a következő negyvenet. De mikor nő be az ember feje lágya kérdem én? 20 évesen, 30? 40? Benő egyáltalán valaha? Vagy csak egy nap feleszmél, hogy az idő elrohant mellette?

Kétségbeejtő amikor az ember lelke még nem érzi az időt, de a tükör nem hazudik és újra meg újra szembesíti, hogy a test órája már visszafelé ketyeg .

És a smink már nem takarja el az addig megéltek nyomait.

Nem szoktam ezen rágódni, nem szégyellem a korom.

Csak néha egy-egy röpke pillanatra jut eszembe, hogy letettem-e valamit az élet asztalára, vittem-e valamire, ami miatt valaki büszke lehet rám?

….

Szeretnek-e azért, aki vagyok és azért aki nem?

….

Nem tudom a válaszokat, de ha Isten is úgy akarja talán van még pár évem erre. Még bármi megtörténhet. Az egyik legszebb kor, a kiteljesedés kora.

És útálnám, ha a további életemet az emlékeimből kéne élnem.

Nincs zárszó….

2011.május 11.

 

 

 

 

 

 

a

Hózzászólás írása