Ma – teljesen váratlanul és összefüggeéstelenül az elmúlt napok törtenéseivel, gondolataival  -, bevillant egy gyermekkori emlék.

Növéremmel a gyermekéveink szünidejét Budapesten töltoöttuk a nagymamánknál. Az egész nyarat. Két hét után persze kiakadtunk és Mami felváltva próbálta felszárítani keserves könnyeinket amiket a honvágy fakasztott. Nyilvanvalóan az, hogy szüleink majdnem minden hétvegén felutaztak meglátogatni, valamit az, hogy Mami eréjen felüli erőfeszítéseket tett azért, hogy bennünket minden áldott nap lefoglaljon és szórakoztasson, a hátralévő időben feledtette velünk a honvágyat.

Esős, borongósabb napokon jártuk a mozikat. Borzasztó sok filmet láttunk, voltak napok, mikor reggel elindultunk a délelőtti matinéra, átszeltük a várost és délutan még két moziba beültünk.Útközben leültünk egy padra és elfogyasztottuk amit Mami korán reggel elkészített ebédet. Nem átallott hajnalban, amikor mi még aludtuk rántott csirkecombot sütni, hogy egész napra kitartson.

Voltak múzeum hetek, ilyenkor minden érdekes múzeumba elmentünk, minden évben meglátogattuk a híresebb várakat, a hajókirandulás elmaradhatatlan volt, Szentendrei Skanzen, Farkasréti temető, srandok….Budapestet és környékét minden évben “bejártuk”. Voltak napok, mikor csak úgy villamosoztunk, vagy HÉV-eztünk, volt hogy metróztunk céltalanul. Felültünk egy-egy kiválasztott járműre és végallomásig mentünk vele, utána vissza.. Volt villamos nap, troli nap… és bámultunk ki az ablakon… esténkent kirakatnézo körúton voltunk, szerettem a fényeket és számoltuk a kutyákat.. akkoriban szinte mindenkinek uszkárja volt..fehér. vagy szürke. És ugyanolyan fazonra volt nyírva..Az volt a divat.

Felejthetetlen élmenyek, kalandok.. De.. mikor épp nem utaztunk, vagy moziztunk, akkor játszótereztunk. A városligeti, népligeti napok hangulatát ma is érzem ha erre gondolok. Andival kifulladásig tollasoztunk a tollaspályán, ping-pong-oztunk szabalyosan, pontozva, vagy ha elfáradtunk és az idő is engedte – meg persze Mami -, akkor sikongatva ugráltunk a ligeti gyönyorű zöld, frissen nyírt pázsitot öntözö vízsugarak elől, ami körbe forgott és a két karjaból kiáradó vizet ritmusosan, másodpercenként szétporlasztotta.. Istenem, most is hallom a hangját és érzem a friss, nedves fű illatát…

A közelben a TV székház előtt is volt egy kis játszótér, oda is sokat jartunk, órakat hullahoppoztunk… Feszegettuk a határainkat, rekordokat döntöttünk, Mami mérte az időt, volt hogy órakat tekertük a csípőnket úgy, hogy nem esett le. Minden nagykepűség nélkül mondhatom, vérprofik voltunk hullahoppozásban. Nekünk még az a nagy fakarikánk volt, az az igazi hullahoppkarika,  nem ez a műanyag, aminek nincs súlya. Az ha eltalálta az ember a ritmust, minimális mozgással forgott a derekunkon. Mi ezt is élveztük.

Két terület volt, amit mégis minden helynél jobban szerettünk és gyakrabban látogattunk, az egyik a Gellért-hegyi csúszdás. Itt csak csúszdák voltak. Különböző alakúak. Nem túl sok, nem igazán emlékszem mennyi. Egyenesek, kanyargósak, kisebbek, nagyobbak, laposabbak, meredekebbek. Pillanatok alatt lejutott az ember, a játék maga az, hogy fáradhatatlanul energiát, időt kellett befektetni mikor újra meg újra felmásztunk a hegyoldalon pár másodperc csúszásért. Ezt reggeltől sötétedésig bírtuk művelni. Csak pár percre szakítottuk meg ezt az élvezetet, ha éhesek, vagy szomjasak voltunk. Mami hősiesen ült a padon egész álló nap és csendesen, komótosan legyezte magát egy műanyag lappal, amit erre a célra hordott magánál. És figyelt bennünket. Ha odaszaladtunk elővette az előre elkeszített kiadós ételeket, vizet, nasit. Soha semmiben nem volt hiányunk. Azokon a napokon csak olyan ruhát vehettünk fel, amiért már nagyon nem volt kár, mert a nap végére erősen kopott, vagy épp lyukas fenekű nadrágban mentünk haza.

A csúszdás felé félúton volt egy játszó, amit csak úgy hívtunk a kavicsos, vagy lovacskás. Három kőló állt egymás mellett a hintáknál, olyan távolságban, hogy Mami jól láthatott bennünket, de nem hallott. A fejükre már nem emlekszém, csak arra, hogy nagyon sima és gömbölyű volt a felülete és kenyelmesen lehetett ülni a hátukon. Ha kifáradtunk, vagy ettünk, vagy csak dumálni volt kedvünk , azt mindig a két ló hátán tettük. A lovak nyaka mögött  volt egy lyuk. Nem tudom mi volt a rendeltetese, mi arra használtuk, hogy a rettegett kempingsajtot amit már nem szerettünk, de muszáj volt megennünk, beletömködtük, így  Mami elől nyom nélkül eltüntethettük. Tudta, hogy az a mumusunk, így figyelt, nehogy eldobjuk vagy hasonló. Csúnya dolog volt, mostmár így visszagondolva, de akkor ezt találtuk a lehető legjobb ötletnek.

Az apró gyöngykavics ma is a szerelmem, pontosan emiatt az emlék miatt. Imádtam a látványát.. a színeit… amikor belerugtunk, vagy a cipőnk orrával megpiszkaltuk, alatta a homok jellegzetes illatát… a hangját, ahogy ropogott, sercegett a talpunk alatt, vagy amikor a kezünkkel kavicshalmokat lapátoltunk, vagy csak egyszerűen vegigsimítottuk a tenyerünkkel. Most is itt cseng a fülemben a hangja.. Rengeteget hintáztunk,nagyon szerettünk hintázni… Na de..az a bizonyos bevillant emlékkép, az erről a játszótérről való, mégpedig egy kék mászóka, ami egy rakétat hivatott szimbolizálni. Azt hiszem 3 emeletes volt, a vastag fémcsöveken lehetett felmászni és a belsejébe jutni, ahol a padló egy kör alakú fapallokbol állt…. és mi űrhajósok voltunk. … és felkészültünk a kilövésre, ellenőriztük kívül-belül a testet, a müszereket.

Adtuk egymasnak az információkat, mint az igazi ürhajósok: – Rakéta kilövésre kész… – Zsilipek zárva… oxigénellátás rendben… – ilyesmik. Akkoriban mindig hallgattuk a Sirius kapitányt a radióban.Az egy fantasztikus rádióhangjáték sorozat volt.

Izgulva, rettegve felszálltunk, menet közben rácsodálkoztunk egy-egy bolygóra, lelkesen mutattuk egymásnak.. –Nézd, ott a Jupiter! – Gyere Hugi, most megyünk el a Mars mellett… milyen szép! Andi, már alig látni a földet…  – volt, hogy meteoritzáporba kerültünk, volt, hogy a műszerek elromlottak és majdnem lezuhantunk, volt hogy a hajón kívül kellett javításokat végezni, volt, hogy ellenséges űrhajóval kellett megküzdenünk… számtalan kalandos utunk volt.. volt, hogy közben halálosan összevesztünk, de  mindig épségben földet értünk.. valahogy a játék végére mégis együtt landoltunk…  és csak ültünk a mászókán egymás mellett, lógattuk a lábunkat és kimerülten kérdeztük egymástól – Jó volt mi? –

Egész napokat töltöttünk a játszótereken, nem csak órákra mentünk. Valahogy mégis mindig tartalmasan kitöltöttük az időt. Nem unatkoztunk és nem nyafogtunk, hogy mostmár haza akarunk menni, csak akkor ért véget, ha egy zápor megzavart.

Amikor elkezdtem leírni, még nem értettem miért jutott eszembe épp ez az emlékkép.. a rakétamászóka, a “Gellért-hegyi kavicsos”.. Talán megint egy lecke, egy tanúlság, amit másképp nem látok be, csak ilyen egy-egy felbukkanó régi élmény által. Ezeken a nyarakon Andi és én hihetetlenül összetartottunk. Sokat veszekedtünk, verekedtünk, apró dolgok miatt fujtunk egymásra, mint minden testvér általában  gyerekkorában.

De a küldetést mindig végigcsináltuk. Nem hagytuk egymást fent az űrben, mindig leszálltunk és mindig együtt értünk haza biztonságban. Egymás nélkül nem ment volna, össze kellett dolgoznunk hogy megússzuk. Mégha össze is vesztünk és sírás lett a vége, nem hagyhattuk el az űrhajót menet közben. Rettenetes sok baj ért útközben de nem adhattuk fel, haza akartunk jutni. És a végén haza is jutottunk.

Azt hiszem megértettem az üzenetet… hogy miért pont most és miért pont ez jutott eszembe.

Valoszínűleg másnak ez csak egy kedves, hétköznapi történet, bármelyikünk gyerekkorából. Nekem ez most nagyon sokat jelentett.

 

A kép csak illusztráció..mondjuk én nagyobbra emlékszem, de nyilván, mert kicsi voltam…

 

Megtaláltam a lovakat… juhuuu..mostmár látom a fejüket is 🙂

a

Hózzászólás írása