Csak hazudtam, hogy nem emlékszem. Igenis emlékszem Rád.

Gyerekek voltunk. Szertelenek, kalandorok. Vagánykodtunk és felelőtlenül dobálóztunk a szavakkal. De belül szorongtunk és féltünk, és éretlenül nyíltunk meg az ismeretlen világnak. Nem „jártunk”. Megijedtél. Tőlem? Magadtól? A helyzettől? Az érzéstől? A vágyaidtól? Akkor még nem értettünk semmit. Elszaladtál.

Néha még láttalak, néha még láttál. Mással. Sírtam. Talán te is.

De többé nem is beszéltünk. Hosszú, hosszú évek teltek el. Nem láttalak és te nem láttál. Éltük az életünket, harcoltuk a harcainkat, egyszer ezer fokon égtünk, máskor gyászoltunk, mint mindenki más. Nem tudtam, hogy kerestél. Sokat, sokáig. És megtaláltál.

25-30 év után rámtaláltál.

Ajándékot hoztál….amitől felrobban az agy, s a szív… Az ifjúságunk sallangmentes, kristálytiszta pillanatait. Amikor megszűnik a külvilág és semmi, de semmi nem számít csakis az a pillanat amikor két lélek eggyé válik csupán attól, hogy egymás szemébe néz. Amikor megszűnik a gondolat…az aggodalom. Amikor képtelen vagy arra gondolni mi lesz…csak arra, ami most van. Akkor. Abban a pillanatban. És azt kívánod, bárcsak örökké tartana.

Váratlan apró, gyöngéd csókot nyomtál a számra és azzal a lendülettel elszaladtál. Újra. Mint régen. Tőlem…?Magadtól…?A helyzettől…? Az érzéseidtől..? A vágyaidtól…? És én csak néztem utánad ahogy belefutsz az esőbe és szaladsz zsebre dugott kézzel, nyakadba húzott kabáttal a lehető legkisebbre összehúzódva, hogy ne ázz meg. De én tudtam, hogy nem azért mert attól félsz vizes leszel. Még utánad szóltam, de már nem hiszem, hogy hallottad.

Felkavartuk a gyermekkorunk tavának rég leülepedett homokját. Egy ideig még kavarog és ide-oda sodródik a víz hullámaiban, majd szépen lassan, lassan szemenként újra az aljára ér.

És akkor majd megnyugszik a szív.

A mi tavunk, a mi homokunk újra mozdulatlan lesz.

És minden megy tovább….de a lélek gazdagabb lett…

Köszönöm

Halmstad Sunset Couple

a

Hózzászólás írása