2011. Március 26. szombat

Nnnna, mostmáraztán kezd elegem lenni ebből a kiszámíthatatlan időjárásból. Hol hideg van, hol meleg, hol tél, hol tavasz, jó lenne már ha eldöntené mit is akar az időjárás. Ma például épp tavasz volt. Igaz, reggel még majd megfagytunk, mikor elimdultunk, de kora délutánra kitavaszodott. Végre, végre! Elég volt a szürkeségből, elég volt az egyhangú unalmas sötétségből, elég volt az esőből, a mélabús, reményvesztett arcokból, akiknek csak egy pici napsugár hiányzik, hogy újra élettel teljenek meg a vonásaik. Ma végre erőteljesen csicseregtek a madarak és bár nem virágoznak a fák, nem nyílnak a nárciszok és a többi tavaszi virág, mégis édeskés, amolyan igazi “tavaszillatot” hozott a szél. Ahogy beszippantom a reményillatú levegőt és a tüdőm újra erővel és bátorsággal telik meg, miközben a jókedv madarai egyre csak dalolnak, ahogy a napsugár jólesően melengeti, cirógatja a bőröm, olyan, mint amikor végre kinyílik egy kapu amin már nagyon régóta kopogtatsz bebocsátásra várva. Ettől a szinte valamennyi érzékszervre egyszerre ható benyomástól hirtelen elfelejtem a gondjaimat pár percre és legszívesebben beleordítanék a levegőbe hogy DE JÓ ÉLNI!! Iyenkor minden részemmel érzékelem hogy élek és boldog vagyok amiért hallom a hangokat, látom a színeket, érzem a meleget, az ízeket és az illatokat. És ez pár pillanatra feledteti a kétségbeesés és a kilátástalanság nyomasztó érzését.

Ennek ellenére nem szeretném, ha mindig tavasz lenne. Félek, hozzászoknék és már nem élveznêm annyira. Akarom VÁRNI és akarom AKARNI a tavaszt… Kellenek a telek, hogy örülni tudjunk a tavasznak. Kell a sötétség, hogy értékelni tudjuk a fényt és kell a bánat, hogy örömünket tudjuk lelni a vidámságban.

De a tél szükségére csak a tavasz êbreszthet rá.

Végre!!

a

Hózzászólás írása