2011.június 6. hétfő

Este. Elhalkuló városi zajok. Kipp-kopp, kipp-kopp… A csendben csak a tűsarkú cipőm koppanásait verik vissza az álmos házak falai.

Langymeleg szellő kap a hajamba, jólesően végigsimogatva az arcom. Kipp-kopp.Már égnek az utcai lámpák, foltokban megvilágítva a keskeny járda egy-egy részletét. A lombos fák törzsét, az út széli bokrokat, az apró fehér százszorszépeket, amelyek most még összezárt fejjel alszanak, hogy reggel, mikor megérzik a nap melegét, majd lassan újra kibontsák szirmaikat és kiteljesedve megnyíljanak a világ felé.

A szél újra végigsöpör, finoman megrázva a fák leveleit. Szeretem ezt a különleges hangot. A szellő egy összegyűrt papírdarabot görget át a járdán. Látszik, hogy kézírás van rajta. Talán egy bevásárlólista, egy név, vagy telefonszám, esetleg valaki életének legfontosabb, titkos vallomása, gondolata.

Ki tudja…..

Ami egykor valakinek valamiért fontos volt, most csak egy gyűrött papír.

Másnak ez csak szemét…

Figyelem, ahogy játszik vele a szél. Dobálja kénye-kedvére, megállítja, néha felkapja, majd újra földhöz csapva görgeti tovább, amíg egy fa tövében oltalmat találva megáll. Itt biztonságban van. Egészen addig, amíg egy oldalszél újra ki nem mozdítja és ismeretlen helyekre sodorja, amíg csak el nem enyész.

Kipp-kopp… a házak felől felsíró kisbaba hangja. A kandeláber sárga fénye jóleső érzéssel tölt el. Figyelem, ahogy elhaladok mellettük, testem árnyéka hogyan rajzolódik ki, nyúlik meg a lábam alatt egészen előre, magasra, majd zsugorodva kúszik oldalra, onnan lopakodva a hátam mögé…

Kipp-kopp, …

…Azután újra az árnyékomon taposok…

Egy macska ugrik ki a bokorból, vinnyogva szökell át előttem, a frászt hozva rám. Megtorpanok és egy pillanatra megszűnik a kopogás. Csend. Csak a tücskök ciripelnek kitartóan. Mesze az út felől elhaladó autó hangja. Kipp-kopp, kipp-kopp…Ez a hang már szinte hozzátartozik ehhez a járdaszakaszhoz, amin annyiszor, de annyiszor kopogok keresztül.

Az ütemes lépteim könnyű dallamnak hangzanak, de ezeknek a lépéseknek igazi súlyát csak és egyedül én tudhatom.

Sietnék, de képtelen vagyok, gyorsítanék, de egyre csak lassulok. Szeretem ezt a helyet. Mintha egy erdő titkokkal teli ösvénye lenne a dübörgő város közepén.

Most jól vagyok. Még maradnék kicsit..

A járda, a fák, a bokrok, a hangok, a fények és árnyékok, még a szemét is hozzám tartoznak.

Szél… Újra hátralebbentve hosszú hajamat, az arcomba kap, amitől hirtelen kijózanodik az elme és egy pillantás alatt visszarepít a gondolatok világából a rideg valóságba.

Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp-KIPP-KOPP….

És mostmár a múltban eddig meg nem tett lépéseim koppanásai őrjítően visszhangoznak a fejemben…

Kiérve a fák biztonásagos öleléséből megérkezem az egyhangú, nyomasztó és szürke háztömbök közé. Itt már nagy a fény, szinte nappali. Még egyszer visszanézek a keskeny ösvény felé, szinte hallom a saját lépteimet.

Ebben az egy perces szakaszban annyi, de annyi inspiráció van, mély gondolatokat ébreszt, ahol megszűnik az idő és egyetlen perc alatt hosszú, beláthatatlan évek történesei pörögnek.

Felidézve a múltat, elemezve a jelent és latolgatva a jövőt.

Hogy hátam mögött hagyva ezt a rövid, de tartalmas szakaszt újra kilépjek a valóságba -, ahol görcsbe rándul a gyomor -. erőt merítve ebből az egy percnyi időutazásból.

Olyan ez, mintha egy másik világba léptem volna át. Mintha két világ lenne, két valóság.

De vajon melyik az én valóságom?

Talán mindkettő? Talán egyik sem…

ösvény

a

Hózzászólás írása